Ünnepek

Rendhagyó március 15

"A sok nehéz kérdés, pártharc közepette egy üdítő emlékezés a kolozsvári Szabadság c.lap márc. 5-i számából. Persze az akkori ellenfél jóval könnyebb volt, mint a mostaniak." -J.G.

Rendhagyó március tizenötödikei ünnep a Kolozsvári Református Kollégiumban 1861-ben (14. old.)

A Kollégium 1914/15 évi Értesítőjében dr. Beretzky Endre főorvos, az iskola volt tanítványa számol be arról a rendkívüli eseményről, amelynek ő is tevékeny résztvevője volt, és amely lázba hozta az akkori Kolozsvár lakosságát, és felejthetetlenné tette a szürkének ígérkező, megünnepelhetetlennek tunő 1861. március 15-ét.

Abban az időben Magyarország, így Erdély és Kolozsvár is, a szabadságharcot követő osztrák elnyomás szomorú napjait élte. Katonai kormányzás volt érvényben, megtiltottak minden olyan megmozdulást vagy megnyilvánulást, amely a szabadságharcra, annak hőseire emlékeztetett volna, nem volt szabad a magyar nemzeti zászlót használni, magyar nemzeti dalokat énekelni.

Az ilyen megkötések között élő Kolozsvár nagy szenzációra ébredt március 15. hajnalán: a Református Kollégium épületének Farkas utcára néző tetőzetén, a főkapu fölött, egy több méter hosszú, "1848" feliratú piros–fehér–zöld zászót lengetett a szél!

Az elsők, akik a kituzött zászlót észrevették, természetesen a kollégium diákjai voltak. Csapot-papot, iskolát és tanárt otthagyva, csoportosan tódultak ki az utcára, és szaladgáltak le-fel, hogy a zászlót minden irányból láthassák. De nemsokára ott voltak a római katolikus gimnázium és az unitárius kollégium tanulói, valamint a közelben lakó polgárok, hogy sajátszemükkel győzödhessenek meg; a katonai tilalom ellenére 1848-as magyar zászlót tuztek ki a református kollégisták!

De mi is történt tulajdonképpen? Szeremley Lajos és Varga Lajos jurátusok, a kollégiumi törvényszék tagjai, saját költségükön vásárolt anyagból titokban nemzeti zászlót készítettek, s azt az éj leple alatt a padláson át kituzték a kollégiumi épület homlokzatára. A padlásajtót lakattal lezárták, s a lakat kulcsát elrejtették, hogy senki a zászlót a diákság beleegyezése nélkül be ne vonhassa.

A kollégium ifjúsága felbolygatott méhkasként élte meg az eseményt. Reggel a tanulók nem mentek be az órákra, hanem a Farkas-utcai templomba vonultak ünnepi imára. Istentisztelet után elterjedt a hír, hogy a két jurátust a tanári kar, a várható következmények megelőzéseként, az iskolából kizárta. A kollégium VIII. osztályos (végzős, érettségi előtt álló) tanulói báró Bánffy Dezső (aki később nagy karriert futott be, Magyarország miniszterelnöke lett) javaslatára elhatározták, hogy amennyiben a két jurátust valóban kizárnák, akkor az egész VIII. osztály tiltakozásképpen testületileg kilép a kollégiumból, és Nagyenyedre megy érettségizni. Elhatározásukat aláírásukkal ellátott folyamodványban a tanári kar tudomására hozták.

Közben a katonai térparancsnokság írásban szólította fel a kollégium igazgatóját, hogy vonassa be a zászlót, ellenkező esetben bezárják a kollégiumot. Déli 12 órára a VII. és VIII. osztályosokat gyulésre hívták össze, s ezen a kollégium tanáraival együtt Bodola Sámuel püspök is megjelent. Takács János igazgató és Nagy Ferenc tanár szóltak az ifjúsághoz, nyugalomra intve őket, s kérve, hogy egyezzenek bele a zászló bevonásába, mivel annak további kinnmaradása beláthatatlan következményekkel járna a kollégiumra nézve. A diákság "nem egyezünk bele!" kiáltással fejezte ki akaratát. A gyulés véget ért, de a zászló háborítatlanul lengett tovább.

A Farkas utca egész nap fölöttébb népessé vált. Már nem csak diákok, hanem arisztokraták, városi polgárok, valamint hóstátiak, nők és férfiak vegyesen, tolongtak az utcán. Mindenki látni akarta a zászlót. Hóstáti legények egy csoportja botokkal felszerelve ütemesen döngette a kövezetet. Néhányan közülük a kollégium kapujához mentek, és biztatták a bennlévőket: "Ne féljenek a diák urak! Itt vagyunk mi is! Ha kell, segítjük mi magukat. Csak üzenjenek!" Délután három órára újabb gyulésre hívták össze a diákságot. Ezen Sárkány Ferenc tanár, volt 48-as honvéd főhadnagy elnökölt. A diákok részéről báró Bánffy Dezső szónokolt, és vette védelmébe a zászlóügyet. A zászló azonnali bevonásába most sem egyeztek bele a diákok, de kimondták, hogy 24 órai lengés után azt önként lehozzák, és a kollégium könyvtárába helyezik el örök emlékezetül.

A délután folyamán újabb hírek érkeztek: a város katonai parancsnoka átiratban értesítette az igazgatót, hogy amennyiben a zászlót nem vonják be, katonai erővel fogja azt leszedetni. A diákság felkészült a katonaság fogadására: összegyujtötték és szobáikba vitték az utcán és az udvaron talált kisebb-nagyobb köveket, s a padlásajtó elé őrséget állítottak. És a március 15-e megünneplése tovább folytatódott.

A nagyobb diákok felkeresték az összes lakószobát, s felhívták a bennük lakókat, hogy a sötétedés beálltával minden ablakot gyertyákkal világítsanak ki. Amint besötétedett, egy adott jelre a kollégium minden ablakában legalább 3 szál gyertya lobbant lángra az 1848-as szabadságharc hőseinek emlékezetére. A tanárok szobáról szobára szaladgáltak, és próbálták eloltani a gyertyákat, de amint a szobából kimentek, a gyertyák újra kigyúltak. A megemlékezés szerint az egyik kisdiák, akit az igazgató felszólított, hogy oltsa el a gyertyát, így válaszolt: "Én bizony nem oltom, oltsa el, aki meggyújtotta." De aki meggyújtotta, az nem volt jelen a szobában.

Végül is katonai beavatkozásra nem került sor. A diákság késő éjjel bevonta a zászlót és a kivilágításnak is véget vetett. Szeremleyt és Vargát sem zárták ki a kollégiumból. Hogyan is zárhatta volna ki őket az a tanári kar, amelynek igazgatója, Takács János, maga is nyolchónapi börtönbüntetést szenvedett a forradalomban vállalt szereplése miatt, s tagjainak jó része honvédként küzdötte végig a szabadságharcot? Lélekben ők is a diáksággal együtt tüntettek.

Az osztrák hatóságok azonban nem bocsátották meg a demonstrációt, a kollégiumot és diákjait szigorú megfigyelés alá vették. 1861-ben és a következő években is, még a majálisra induló diáksereget is rendőrkopók kísérték a kollégiumtól a bükki vagy a monostori erdőig és vissza, s azonnal jelentették a rendőrparancsnoknak, ha az ifjúság tiltott dalokat énekelve vonult ki. Ám ennek ellenére a kollégiumi diákság minden csoportos kivonulása egy-egy osztrákellenes tüntetéssé változott.

A költő szavai jutnak most eszembe: "Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" S rá a válasz: "Ah, ezerek némán fordulnak el, álom öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség!"

Kolozsvári József

comments powered by Disqus