Papp László: 1956 öröksége
Papp László, Ünnepi beszéd 2007 október 21-én New Yorkban.
Ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem - kijöttél velem...
A 96 éves korában elhunyt költő, Faludy György hozta magával ezt a vallomást, amely egyben mindannyiunk hite, napjaink iránytűje.
Hiszen mindannyiunk 1956 nemzedéke vagyunk. Nemcsak azok akik fegyverrel harcoltak, akik tüntettek, akik a forradalmi tanácsok tagjai voltak. Azok is akik otthon a rádióhoz tapadva követték az eseményeket. Azok is, akik még gyermekek voltak, vagy meg sem születtek. Azok is, akik itt, Amerikában drukkoltak a forradalom győzelméért. Hiszen nincs magyar, aki kivonhatná magát 56 hatása alól, éljen a hazában, vagy bárhol a világban.
Ma itt a legnagyobb tisztelet és meghatottság hangján emlékezünk meg a forradalmi nép hősiességéről, áldozatkészségéről és emelkedett szellemiségéről.
A nyitott ládákban gyűlő pénzekről, a kitört kirakatokban érintetlenül hagyott értékekről, a falusiak ingyen osztogatott élelméről, a lakásokból kialakított harci bázisokról. Ez jellemezte a nép elszántságát, nagyságát. Méltó válasz volt ez a diktatúra kegyetlen elnyomására.
Essen szó az amerikai nép őszinte és áldozatos segítségéről is, amellyel a menekülteket itt fogadták.
Ők bűntudatot éreztek azért, hogy a forradalom nem kaphatott támogatást az Egyesült Államok kormányától. Ezt igyekeztek pótolni szeretettel és segítőkészséggel.
Amikor november 4-e után a műegyetemistákkal és a hozzánk társult fiatalokkal a Móricz Zsigmond körtéren összegyűltünk, naívan azt hittük, hogy egy kis ágyúval, kockakövekből épített barikáddal és az ablakokból kidobni készített Molotov-koktélokkal feltarthatjuk a Buda irányából várt szovjet támadást. A Himfy utca sarkán levő épületben, ahol most a Mc Donald’s kapott helyet, egy harmadik emeleti lakásban vártuk az oroszokat és az amerikaiakat.
Az orosz tankokat és az amerikai diplomatákat, abban a hiedelemben, ha egy kis ideig kitartunk, elég időt adunk a világnak arra, hogy megállítsa a tragédiát.
Ma is csak a legnagyobb csodálattal tudok emlékezni arra a családra, amelyik minden habozás nélkül befogadott bennünket és engedte, hogy náluk üssük fel a hadiszállásunkat.
Pedig tudniuk kellett, hogy ezzel maguk is célpontjaivá válnak a pusztításnak, ami aztán két nap múlva be is következett. Akik néhány napja a New York-i konzulátuson hallották Legendy Károly visszaemlékezését a barátai lakásában előkészített védőállásról, tudják, hogy ez az áldozatvállalás nem volt egyedüli, vagy ritka esemény az ostromlott Budapesten. Az áldozatokról emlékezve, hadd említsem meg, hogy a forradalom első három halottja szülővárosomban, Debrecenben a Kossuth utca sarkán vérzett el.
Magyarországon 34 évig nem lehetett beszélni a forradalomról, legfeljebb gyalázkodással emlegetni az “ellenforradalmi bandákat”.
Az ezt követő 16 év alatt a megemlékezések főleg politikai csatározásokra, az emlékezők egymásra való acsarkodására adtak alkalmat. Most sem jobb a helyzet, amikor pedig itt lenne az ideje az összefogásnak és az ötvenegy év előtti egység megvalósításásnak.
A forradalom utáni elnyomás, majd a “puha-diktatúra” lélekölő éveiben a nyugaton élők, ezek között az amerikai magyarok voltak azok, akik a forradalom lángját, üzenetét ébren tartották, megismertették a világgal. Hiszen “a hazai történelemhamisítás idején a nyugaton élők voltak azok, akik nem engedték 56 emlékét elenyészni”. Ők voltak azok, akik “bár idegen országban - ám magyar öntudattal, magyar emlékekkel őrízték hazafiságukat, hazaszeretetüket”.
A Nyugatra érkező fiatalok, diákok legnagyobb része küldetésnek, feladatának tekintette új helyzetét. Meg voltak győződve arról, hogy a szétszóródás lehet egy nemzet ereje is, hiszen közvetítheti a magyarság dolgait a nagyvilág felé, ugyanakkor a nagyvilágot is az elzárt haza felé.
Ezt a küldetést tudatosan vállalva szervezték meg egyesületeiket, folytatták itt kinn a forradalom alatti szervezkedést . Hírdették, hogy Magyarország nem azonos az uralmon levő rendszerrel. Tették ezt a világ minden számottevő országában és nyelvén.
Mindemellett ne feledjük el, hogy az igazi hősök azok voltak, akik otthon maradtak és vállalták az üldöztetést, a börtönt, a reménytelenséget.
Mi, akik eljöttünk, nem csak azért tettük ezt, hogy megmeneküljünk a forradalmi tevékenységünk következményétől, de szembenézve a kilátástalan, sivár jövővel, a könnyebbet választottuk. Az otthoniak, ahogy a helyi szólás járta, “kalandvágyból” maradtak ott, vállalva a megtorlást.
Tudjuk, hogy a forradalom egyik legfőbb követelése a többpártrendszer, és a demokratikus véleménynyilvánítás lehetősége volt. Amerikába érkezésünk után egy itteni egyetem kérdésére válaszolva a diákok egységesen vallották, hogy a népakarat függetlenséget és demokráciát kívánt megvalósítani.
A megosztottsággal terhes magyar történelem során csak a két forradalmi időszak volt az, amikor az ellentétes véleményű politikai ellenfelek is együtt tudtak működni a haza érdekében. Így volt ez 1848 márciusában és1956 októberében is. Olyan nemzeti egységet valósítottak meg, amiről a mai megosztott világban csak álmodni lehet.
A megosztottság, persze nem új a magyar történelemben. István és Koppány, Verbőczy és Dózsa, Lajos és Zápolya, kurucok és labancok, népiesek és urbánusok - a két egymás mellett viszályokkal élő tábor mintegy hagyománynak tekinthető. A történelem során azonban ez csak a felszín háborgása volt, a nép közben politikai küzdelmek nélkül élte a maga életét. Ma viszont a hasadás a társadalom egészét érinti.
Ha már a történelmi példáknál tartunk, csodálattal képzelhetjük magunk elé azt, ahogy Árpád nemzetet kovácsolt hét (nyilván akkor is széthúzó) törzsből.
A politika mentes összefogásnak iskolapéldáját láthatjuk itt a New York környéki magyarok ünnepségeket és a tervezett emlékművet szervező bizottsága esetében.
Ez ad reményt arra, hogy ez a munka eredményes is lesz és nemsokára lesz az 56-os forradalomnak maradandó emlékműve, szobra a világ fővárosában.
Az 56-os menekültek esetében a véleménykülönbségen túli egység vállalásának egyenes következménye volt , hogy -talán némi beképzeltséggel - a nyugati magyarság szerepét Illyés Gyulának az amerikai diákokhoz intézett üzenete alapján , olyanfélének lássuk, mint amit Erdély töltött be a török hódoltság idején. Vagyis, hogy a szovjet hódoltság alatt átmentse nemzeti értékeinket a jövő generációk számára.
Sikerült-e ezt megtennünk? Azt hiszem erre a kérdésre igennel válaszolhatok. A forradalom után nyugatra került akkori fiatalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ne engedjék a világ figyelmét ellankadni Magyarország sorsa és a szovjet uralom elleni küzdelme iránt. Ma is, a világ közvéleménye, talán még inkább mint a magyaroké, a Szovjetunió összeomlását a két legfontosabb magyar eseménnyel hozza kapcsolatba.
Az 56-os forradalommal, amely az “első szög” volt a szovjetek koporsójában, és a berlini fal lebontásával, amely egyenes következménye volt a vasfüggöny megnyitásának, a keletnémetek átengedésének.
Mondhatjuk, hogy “történelmi útelágazásnál” vagyunk. 1956 hitelességével és a rendszerváltozás békés, alkotó módon való megvalósításával nemzetközi elismerést és támogatást szerzett az ország. A tét, a kor feladata most az, hogy ezt az erkölcsi tőkét megőrízzük és kamatoztassuk. Ha nem sikerül a gazdaság megszilárdításával és a társadalom széttagoltságának megszüntetésével megállítani a lefelé csúszást, hosszú időre - talán véglegesen, a világ peremére szorulhat az ország. Ezért kell ezen az évfordulón meggondolnunk, hogy mi, együttesen, otthoniak és a külországokban élők, összefogva mit tehetünk hazánk érdekében. Ez nem valami jámbor óhaj, hanem történelmi követelmény.
A rendszerváltozás után azt hittük, hogy a közép-európai térségben egy gazdaságilag és politikailag erős és befolyásos Magyarország fog olyan nyomást gyakorolni a szomszédokra, ami az ottani magyar kisebbség felemelkedését és biztonságát szolgálja majd.
A közelmúltban tett erdélyi utam alatti tapasztalat alapján azt mondhatom, hogy talán az anyaország lesz ráutalva a szomszéd országok egyre erősödő közösségének a segítségére.
A diktatúra idején megszoktuk, hogy mindenért mások a felelősek. A forradalom idején a nép ki tudta nyilvánítani, hogy - a forradalmi munkástanácsokkal - képes sorsát a saját kezébe venni.
A demokratikus államrend megadja erre a lehetőséget ma is.
A forradalom tanulsága az, hogy élnünk kell ezzel. Remélem, hogy es így is lesz.