Március idusa
Egyszer egy évben, március idusán minden magyar büszke a magyarságára. Beszédek hangzanak el a dicső nemzetről, a szabadságról, a függetlenségről... szavalatok dörögnek el és dalok sírnak föl: Talpra Magyar, Kossuth Lajos azt üzente... Tágul a szűk magyar kebel.De hogy mi is az, amit ünneplünk, azt nemigen tudjuk. A Habsburg-ellenesség („Akasszátok fel a királyokat!”), a német-heccelés („Mit nem beszél az a német? Az istennyila ütné meg”), ami március 15-nek az alapja, régen értelmét vesztette. A szabadság, a függetlenség végre megadatott, ha nem is tud még mindenki élni velük; s végülis a márciusi forradalom s az azt követő háború se jelentett győzelmet számunkra.
Mit jelentsen hát ma nekünk ez az ünnep? Ez kellene a magyar egység és felebaráti szeretet ünnepe legyen, de mostanában még március 15-én sincsen se egység, se szeretet. Büszkék vagyunk ugyan - elvontan - a magyarságra, esetleg magunkra, de felebarátainkra alig. Magyarország és az elszakított országrészek állandó korteskedéssel vannak elfoglalva („Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én?”), olyan politikai kampánnyal, amelyben mindenki ellenségünk, mindenki gazember, legyen az magyar vagy (vélten) nem, aki nem azt tapsolja meg, nem azokon a vicceken nevet, nem azon sír, mint mi. A végén majdnem mindenki gyanús számunkra.
Sajnos ez nem túlzás. Benyomásomat az ún. magyar jobboldal hisztérikus propagandájából nyertem, dehát ők dominálják a világhálót. Ám a baloldal se jobb.
Persze, ahol egység van, ott nincs bal és jobb, ott a türelem uralkodik. Gondoljunk erre ezen az napon. Legyen március 15 a tolerancia ünnepe is. A hangos beszédekre, mellveregetésekre sem lesz semmi szükségünk akkor, megünnepelhetjük csendesen, meghitt családi, baráti körben.
Milyen szép lenne.
Éltető Lajos
comments powered by Disqus