Milványi Cseszneky Miklós: Alapok
I.
A terror ismét lecsapott. London ezer sebből vérzik, s vele együtt minden józan gondolkodású ember szíve. A fanatizmus, a fundamentalizmus azonban nem ismer józanságot, csak a szentnek tartott alapok, tanok, könyvek szentnek tartott mocskát. Manapság divatos azt hangoztatni, hogy nem az iszlám vallás felelős a merényletekért, hanem egyes eltévelyedett szélsőségesek bűneiről van szó. De ne áltassuk magunkat: a Koránból, s más tekintéllyel bíró forrásokból egyenesen levezethető az erőszak, a másság gyűlölete, a másként gondolkodók elpusztításának vallási parancsa. Ez nem egy lehetőség, hanem minden igazhítű muzulmán számára szent kötelesség
De miért csak az iszlám? A többi vallás hívei között miért nem talál annyi követőre a gyilkolás, a tőlük különbözőek elpusztításának parancsa? A válasz: bizony köztük is vannak ilyenek, s még inkább voltak hajdanán. Az úgynevezett kinyilatkoztatott vallások esetében, ahol egy könyv, egy mester vagy egy tan sajátos apoteózis révén megkérdőjelezhetetlen autoritással ruháztatik föl, csak egy szikra kell, s a csalhatatlanság lesújt mindazokra, akik más úton közelednek a Végtelen felé. Az iszlám nagy tragédiája az, hogy elkerülte a felvilágosodás lámpása. A muzulmán világban még csírájában elfojtottak minden reformkísérletet, mely a vallás emberivé tételére irányult. Talán egyedül a szúfizmus jelenthet(ett) egyfajta menedéket a szabad szellemek számára. Aki a Korán szó szerinti interpretációját vitatja, az ma is az életével játszik.
Ne higgyük azonban, hogy a kereszténység vagy a zsidóság sokkal különb volt ennél. Egész Európát bevilágították az eretnekek, s más eltévelyedők máglyái, keresztes vitézek koncolták föl jámbor albigensek és zsidók falvait. De a legidősb testvér, Izrael gyermekei is kegyetlenül lemészároltak istenük utasítására védtelen asszonyokat és gyermekeket, majd a hérem félelmetes átkával sújtottak jónéhány szárnyaló szellemet. A keresztény világ azonban megismerte a reneszánszt és a humanizmust, majd rövid törés után a felvilágosodás korszaka következett, az európai zsidók életébe pedig beköszöntött a hászkálá. Ezek a folyamatok megtörték, nevetségessé tették az infallibilitás erejét, s minden dolog mércéjévé az ember, a humánum vált. A "vissza a forráshoz", a "sola sciptura" eszméje azonban ma is kísért. A keresztény neofundamentalizmus hatása alól a történelmi felekezetek sem tudják teljesen kivonni magukat: mocskos szájú tévéprédikátorok szajkózzák az egyedül üdvözítő tanítást; mindeközben mérges lehelletű rabbik gyalázzák a mászkilok emlékét, s válnak a mollák méltó társaivá.
Az alapokhoz való visszatérés legismertebb példája a reformáció volt. Visszatekintve hajlamosak vagyunk összemosni a reformátorok fanatizmusát az épp akkor kibontakozó humanizmus nagyszerűségével. Azonban látnunk kell, két különböző, egymásnak teljesen ellentmondó folyamatról van szó: míg a reneszánsz humanizmus felemelte az embert, kiszabadította a dogmák béklyójából, addig a reformátorok a szent hagyomány helyett bibliai citátumokkal kötötték gúzsba a szabad ember szellemét. Ne feledjük: nemcsak a római egyház hívei , de a protestánsok is élen jártak a boszorkányégetésben, s közösen szabadították rá földrészünkre a harmincéves háború minden borzalmát. Szervét máglyája, Alvinczi György mártírhalála örök jelképe a hitújítók fanatizmusának. A reformáció ugyanazt képviselte a kereszténységben, mint a szaúdi vahabizmus az iszlám világban: a visszatérést egy sohasem volt csodálatosan egyszerű, s egyolvasatú puritán világhoz, mely az egyedüli helyes és engedélyezett ösvény az üdvözülni vágyók számára.
II.
Az unitarizmus nagy szerencséje, s máig tartó kihívása, hogy az alapító, Dávid Ferenc nem kizárólag bibliás ember volt, hanem humanista műveltségű, világlátott magyar ember, s bár az erdélyi antitrinitárius mozgalom bibliai filologizmussal jutott el alapvető felimeréseihez, a gyakorlati megvalósításban a humánum és a hagyományos magyar tolerancia játszott döntő szerepet. Ha mindez nem így lett volna, akkor nem a tordai diétára emlékeznénk Dávid nevének említésekor, hanem egy a kálvinista Genf képét idéző kolozsvári unitárius teokrácia képe tűnne szemünk elé. Dávid Ferenc emberi nagysága abban mutatkozik meg leginkább, hogy nem élt vissza az unitárius fejedelem, János Zsigmond támogatásával, nem unitárius államegyházat hozott létre, hanem a kicsiny Erdélyt a vallásszabadság és tolerancia földjévé, valódi tündérkertté varázsolta. A tragikus az hogy, sem kortársai, sem utódai nem tudtak felnőni az alapítóhoz.
Meggyőződésem, hogy Dávid három pillérre építkezett: a jézusi etika, a felvilágosult humanizmus és a még élő ősi magyar egyistenhit hagyományára. Valahányszor az oszlopok közti egyensúly megbomlik, az épület is düledezni kezd. A magyar (erdélyi) unitarizmusban ma leginkább a biblicizmus túlsúlya az elgondolkodtató, holott az alap nem a Biblia, hanem a jézusi etika kell, hogy legyen. Már a rajongó időkben is nyilvánvalóvá vált, hogy a következetes biblikus szőrszálhasogatás csak a szombatosságba torkollhat. A mai keresztény konfirmandusok betéve tudják, hogy Józsue hány amalekitát hányt kardélre Jehova parancsára, de alig ismerik a magyar teremtésmítoszokat, nem hallottak Arany Atyácskáról és Tündérszép Ilonáról, pedig a kárpáti bércek közt elterülő hont nem a vérszomjas héber viharisten szerezte számunkra, hanem csodaszarvas és turulmadár mutatta az utat. Míg angolszász unitárius-univerzalista barátainknál az egyéni szabadságfogalom sajátos értelmezése néha meglepő dolgokat erdeményez, addig a mi esetünkben a nyitottságnak, a toleranciának nagyobb szerepet kell kapnia, hogy méltók lehessünk a dávidi örökséghez. Az egyensúly, a három pillér harmóniája és helyes értelmezése az elsődleges: A jézusi morál követése nem jelentheti azt, hogy minden prédikációt a zsidók szent könyvéből, vagy a mester tanítását kiforgató Paulus leveleiből vett idézettel kezdünk, hanem azt, hogy utalunk Jézus eszmeiségére anélkül, hogy félistent, szuperment csinálnánk belőle. A felvilágosult humanista lelkület nem jelentheti azt, hogy összeházasítsuk a kecskét az emberrel, de nyitottnak kell lennünk a világra és embertársaink különbözőségére. A magyar hagyomány megőrzése nem jelentheti azt, hogy felelevenítjük a fehérló áldozatot, de ápolnunk kell a táltosok és székely rabonbánok hagyatékát, forgatnunk igazlátó íróink, költő prófétáink feledett írásait. E három pillér szilárd alapja lehet egy hagyományaira büszke, de megújulásra mindig kész magyar unitarizmusnak.
comments powered by Disqus