Történelmünk

Nt. Dr. Kálmán Szabolcs: A tömlő már újul, na és a bor?

Rátekintés a Magyarországi Református Egyház utóbbi 20 évére
az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján.

A Harminc év 1956-1986 című könyv még a diktatúra korában íródott, ez a mostani kötet már nemcsak a forradalom félévszázados évfordulójának állít emléket, de az utóbbi 16 év szabad Magyarországának is. Megítélésem szerint óriási és örvendetes különbség van a két dátum között. Engedtessék meg, hogy az első 30 év történetét meghagyjam Bárczay Gyula szakavatott tolmácsolásában, ahogy az megjelent az előző kötetben. Így most csak az utolsó 20 év összefoglalása és értékelése marad a feladatom.

További engedményként hadd kérjem, hogy ne várjanak tőlem egy részletes és szakszerű történelmi beszámolót a Magyarországi Református Egyház utóbbi 20 évéről. Erre számtalan, nálam alkalmasabb jelölt volna. Az én esetleges többletem az a helyzet, amelyből látom és felmérem azt, amit látok. E könyv végén található életrajzi adatokból látható, hogy Magyarországon nem végeztem teológiát, így az itthoni teológia szellemiségét nem csepegtették belém. Ez minden bizonnyal hiány is, de más szempontból előnyös ehhez a felméréshez. Több évtizedes amerikai magyar szolgálat után nyugdíjasként 2001-ben hazatelepültem, és most rész időben két teológián is óraadó vagyok, és igény szerint a gyülekezeti munkákban is helyettesítek. Ebből a háttérből íródik ez a tanulmány. Inkább a gyakorló lelkipásztor szólal meg belőlem, mint a hittudós, és talán fele-fele arányban a kívülálló és az, aki benne is él a magyarországi egyházi életben.

Az adatokat illetően is engedtessék meg az a „lazaság”, hogy ne kelljen álladóan a forrásokra hivatkoznom. Nagyrészt megfigyeléseim, beszélgetések, újságcikkek, körlevelek, kiadványok alapján gyűjtöttem össze az adathalmazt, amely így együtthatva dolgozódik be ebbe az írásba. Beszélgető és levelező partnereim legtöbbje (köztük egyházunk vezetői, tanárai többen) tudtak e tanulmány írásának tervéről, és arról, hogy az elhangzottak nevük megjelölése nélkül belekerülnek az írásba. Mindenképen hálás vagyok nekik a közreműködésért. Csak a magam erejéből, jóval kevesebbre tellett volna.

A közvetlen történelmi háttér

A rendszerváltozást (1989) és az azt közvetlenül megelőző éveket a kádári ún. gulyás-kommunizmus, vagy az olvadás éveinek lehet nevezni. A diktatúra, a pártállam, a besúgó rendszer még állt és működött, de már töredezett az építmény, a bátrabbak kipróbálhatták, meddig lehet elmenni. Általában már nyíltabban lehetett templomba járni, a hitoktatást se akadályozták a régi erőszakkal. Könnyebbé vált a külföldi utazás, bár először inkább csak a népi demokráciákba. Egyre többen látogattak Erdélybe és a környező országokba, sokszor gyógyszerel, élelemmel, Bibliákkal és egyéb irodalmi művekkel segítve az ott élő magyarokat. Ebben a misszióban szép számmal találjuk gyülekezeteink tagjait és lelkészeit is. A kiskapuk időszaka ez. Már könnyebb engedélyt kapni renoválásokra, kisebb építkezésekre. Ahol a kapcsolatok jók, ott az ügyes lelkésznek vagy gondnoknak sikerül megfelelő anyagot és szakmunkást is találnia. Sokan már segítőkészek, de a segítők csak a legritkább esetben lesznek templomba-járók vagy egyháztagok. Ez a segítőkészség is már a változás jele. A változás elsősorban kulturális téren érzékelhető. Megélénkülnek az énekkari találkozók, filmklubok jönnek létre, a szamizdat irodalom egyre merészebben terjed.

Az országban a változás fokozatos, de tagadhatatlan. Egyházunkban mindez sokkal lassabban és szerényebben jelentkezik. Az elmúlt rendszer szinte jóvátehetetlen károkat okozott a református egyházban. A kollektivizálás szétverte a parasztságot, amely falusi gyülekezeteink bázisa volt. Az államosítás elvette iskoláinkat. Az értelmiség jó része levált az egyházról. 1956. után, az egyházi adminisztráció megkérdőjelezhetetlenül kapcsolódott az Állami Egyházügyi Hivatalon (ÁEH) keresztül a fennálló rendszerhez. Az egyházon belüli vezetés is hatalmi szóval ment. A hosszú kiszolgáltatottság szolgalelkű szellemet alakított ki, amelynek eredményeként némelyik lelkészünk – pápább akarván lenni a pápánál – az ÁEH-nál jelentette fel lelkésztársát. A piszkos munkát rendszerint elvégeztük mi magunk is. Szomorú az, hogy nem csak a Rákosi évekről van szó, hanem a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakról is. Az ÁEH megszüntetése és az államtitkár távozása után - a világi lapokkal ellentétben - az egyházi sajtó csak mindkettőjük érdemeiről írt, és „a közösen megtett út gyümölcseiért áldotta Istent”. Mindezek ellenére egyházunkban is megindul a lassú változás. Régiónként és személytől függően elég nagy különbségek voltak. Bartha Tibor püspök betegsége és visszalépése után az utód, Tóth Károly idejében, főleg a Dunamelléken egy sereg olyan bíztató dolog történt (gyermek-istentiszteletek, hitoktatás, 10. 000 biblia bejuttatása Kárpátaljára, stb.), amely máshol még alig volt elképzelhető.

A világban és az országban lázasan készülődnek a változásra, az egyházakban – és különösen a református egyházban – szinte alig. Lassan ocsúdott fel egyházunk népe – világiak és lelkészek egyaránt – hogy rendkívüli időben élünk. Készületlenül ért minket a változás lehetősége, majd olyan gyorsan felpörögtek az események, hogy nem volt idő mindent átgondolni és megbeszélni.

Az egyházi vezetésben végbemenő változások

1988-ban még élethossziglan, illetve nyugdíjazásig választottak püspököt, részben a szokott módón, az ÁEH jóváhagyásával és ellenőrzésével. Újdonságnak számított, hogy negyven év után először, a Tiszántúlon már két jelölt közül lehetett választani. Nagy többséggel Kocsis Elemér professzor lett a nyertes. A változások következtében beállt belső nyomás hatására Kocsis Elemér és Tóth Károly püspökök felajánlják tisztségüket bizalmi szavazásra, de ez elfogadhatatlan volt, hisz a közgyűlés tagjait is zömében az ÁEH hagyta jóvá. Így két év múlva, 1990. júniusában, a Zsinat feloszlatta önmagát, és új választást írt ki, most már állami beleszólás nélkül. A választási törvényről is vita alakult ki, végül háromszor hat éves terminusban állapítják meg a szolgálati időt, a Zsinat létszámát 100 tagra redukálják. Az új választás eredményeként a négy püspökből csak a debrecenit (Kocsis Elemért) választották újra, három püspök elvesztette a bizalmat. A 27 régi esperes többsége maradt, és a Zsinat többsége is.

Bizonyos értelemben ez volt az egyház megtisztulása a múlttól, bár csak felemás módón sikerült. Az egyházi tisztviselők és lelkészek átvilágításának kérdése többször is felvetődött. Remény szerint ez segíthetett volna a volt párt ügynökök leleplezésében. Erről a többszöri viták ellenére se született törvény. Kényes kérdés ez, mert az igazán nagy halak iratait állítólag még idejében eltüntették; vagy, mert kezdetben nem lehetett az iratokhoz könnyen hozzájutni (ma már nincs ilyen akadály). Mások szerint a klérus kiszolgáltatottabb helyzetben volt, mint az átlag polgár, így nagyobb megértést és körültekintést követel az ő átvilágításuk. A Zsinat felszólította a volt ügynököket, hogy önként mondjanak le. Történt néhány lemondás. Többen önként átvilágítatták magukat, így erősítve meg, hogy nem voltak kollaboránsai az elmúlt rendszernek. Az ügynökkérdés és az átvilágítás azóta is megoldatlan problémája a magyar társadalomnak. Sokaknak lehet takargatni valója, hogy minden ígérgetés ellenére, az utolsó pillanatban mindegyik parlamenti párt megakadályozta egy megfelelő törvény létrejöttét. A sajtóban néha megjelennek újabb revelációk, hogy ez vagy az a prominens személy ügynök volt (köztük egyházi személyek is), de lassan, az idő múlásával közömbössé válik a dolog. Az ügy nincs elintézve, de már nincs az a súlya, mint kezdetben. Az egyházakra – köztük a miénkre is – jellemző, hogy egy ennyire lelki/bűnbánati ügyet nem tudtak kezelni. Jellemző az is, hogy az egyház soha egyetlen konkrét bűnét sem vállalta és nem vont le személyi konzekvenciákat. Az első szabadon választott Zsinat megnyitó ülésén az első imából hiányzott a bűnvallás. A számonkérés elmaradt, de rehabilitáció volt. A reformátusok, a magyarországi egyházak között elsőként, 1991-ben, több mint száz, az egyházi bíróságok által jogtalanul elítélt tisztségviselőt rehabilitáltak.

Az önvizsgálat és bűnvallás hiánya hozzájárult ahhoz, hogy sok pártállamból maradt magatartás tovább élt. Ilyen például a törvényhozó és a bírói hatalom összefonódása, különösen a püspöki hatalom centralizálása. Ez utóbbit illetően mára sokat javult a helyzet, de az első szabad zsinat idejében komoly hatalmi és személyi harcok alakultak ki. Ideálisan, a református egyházban az ún. zsinat-presbiteri rendszer szerint folyik az irányítás, ahol a lelkészi és a világi vezetés, kéz a kézben, teljes egyensúlyban kormányoz. Történelmi és gyakorlati okokból a Magyarországi Református Egyházban ez soha sem valósult meg. A pártállamnak is könnyebb volt egy lelkész-centrikus református egyházat kontroll alá vonni, mint ha a hatalom megosztottabb lett volna. A püspök nálunk tagja a zsinatnak, azaz a törvényhozó testületnek. A bírói, a törvényhozói és a végrehajtó hatalom sincs szétválasztva. Ezek a jogi kérdések sürgős megoldásra várnak.

A Zsinat, új elnöknek Hegedűs Loránt püspököt választotta. Személyében egy hallatlanul felkészült, értékes, tehetséges, de többek szerint az egyházkormányzásra alkalmatlan személy került az egyház élére. A pártállami időkben egy kis baranyai falura száműzött nagy tudású lelkész végre teret kapott, hogy tudásának megfelelő helyen, mint püspök, egyik vezetője lehessen az egyház új körülmények közt való szolgálatának. Innen kezdve megoszlanak a vélemények. A Hegedűs-tábor szerint, ők állandó csatát vívtak a régi pártállam visszahúzó, nemzetietlen erőivel szemben. A másik oldal szerint, már az is hiba volt, hogy egyáltalán kialakulhatott egy Hegedűs-tábor az egyházban. Szerintük a jóindulatú püspököt egy hízelgő holdudvar vette körül, akiknek a segítségével megkezdődött a hatalmi harc, a hangos és nemegyszer durva viták, a törvények kiskapukkal való kijátszása és a visszaélések. Szomorú példaként említik, ahogy a közoktatási törvény módosításával lehetetlenné tették ifj. Bíbó István pályázását a Baár-Madas Református Gimnázium igazgatói tisztére. Panaszkodó cikkek olvashatók (nem az egyházi lapokban!) arról, hogy a református sajtó többnyire püspöki ellenőrzés alatt állt, hogy nem jelennek meg nyílt viták, vagy hogy valójában csak a hiearchia csúcsai nyilatkozhatnak. Sok vitát váltott ki a püspök és körének politikai szereplése is. Részben családtagjain keresztül, egyre inkább a szélsőjobb oldalinak tartott Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) politikai párt hangadójává vált. Végül, a Zsinat kénytelen volt kimondani, hogy egy aktívan szolgáló lelkész nem vállalhat tagságot politikai pártban.  Ez többeket érzékenyen érintett, akik a MIÉP színeiben akartak indulni a következő parlamenti választáson. Egyre többen egyházunkat ezzel a politikai párttal kezdték azonosítani. „Vérre menő” viták folytak a kötelező nyugdíj korhatár megállapításáról is. Ezen a vitán, mint csendes látogató én is részvettem. Többen a világi tanácsosok közül (azaz, nem lelkészek) megosztották velem legnagyobb csalódásukat, a lelkészek és az egyházi vezetők egymás közötti vitatkozása miatt. Ez a hang nem Jézus Krisztus egyházába való. Az éles viták főleg 1997–2002 között folytak, Hegedűs püspök nyugdíjazásáig. Ezzel, legalább is személyi vonalon lecsendesedtek a dolgok. Kár, hogy a kezdet kezdetén, tizenkét fontos év részben elfecsérelődött ilyen vitákkal.

Az egyházi vezetéssel kapcsolatban megemlítjük a világi vezetők szerepét. Mondtuk, hogy a zsinat-presbiteri rendszerben ők teljesen egyenjogúak a lelkészi vezetőkkel. Hogy ez többnyire nem így van, annak a történelmi okok mellett gyakorlati okai is vannak. A világi embernek kevés ideje van arra, hogy az egyházi munkákra koncentráljon. Ha nyugdíjas, akkor rendszerint már alább hagyott a kezdeményező kedv és a munkabírás. Ha meg még aktív a kenyérkereset terén, akkor rendszerint nincs elég ideje. Ez igaz a presbitériumokra éppúgy, mint a zsinati munkára. Sokat hiányoznak, alkalmanként a helyettesük (póttag) jön el, aki alig tájékozott. A megbeszélendő anyagot gyakran az utolsó pillanatban osztják szét, így nincs idő azt kellően áttanulmányozni. A presbiteri gyűléseken nagyrészt még most is írásos előterjesztés nélkül megy a tárgyalás. Az adatokat, jelentéseket vagy javaslatokat csak ritkán kapják meg írásban, azokról szóbeli előterjesztése után rögtön tárgyalnak és döntenek. A gyűléseket, nagyrészt a lelkész egy maga, vagy egy kis belső csoporttal készíti elő. A gyűléseken a lelkész elnököl és a témákat is ő adja elő. Néhány hónapja két falunak vagyok a helyettes lelkésze. A gyűléseket megnyitom, néha pár szót hozzászólok, de 90%-ban mindent a gondnokok és a presbiterek intéznek. Ők készítik elő a témákat, ők vezetik a gyűlést, még a statisztikai jelentés lapokat is ők töltik ki. Az iskolázottsági szintjüktől függetlenül, kivétel nélkül lelkiismeretesen és jól végzik munkájukat. Örömmel látom, hogy országos szinten egyre nagyobb hangot kap az egyetemes papság és a világiak vezető szerepének gondolata. Vannak gyülekezetek, ahol már szakbizottságokban működik a presbitérium, azaz mindenki valamilyen határozott részmunkáért felelős. Egyre gyakoribbak a presbiter és egyházvezető továbbképzők. A számítógépek elterjedésével a világi és a lelkészi vezetés - a legkisebb falutól a zsinatig - jól tájékozott és professzionista módon működhet majd.

Hat évente van presbiter- és gondnokválasztás. Központilag szervezve és ellenőrizve az egész országban egy időben. A tavalyi év végén figyelemmel kísértem néhány gyülekezetben a választást. A szándék jó, az igyekezet is megvan hozzá, mégis mesterkéltnek és túlszervezettnek tűnt az egész. Igazából, nem alulról jövő, spontán, az igényeket kielégítő mozgalmat láttam, hanem felülről megszervezett, jóindulatú reform törekvést. Mindenütt kényesen vigyáztak az új előírások betartására. Az új előírások viszont arra bátorítottak, hogy a már eddig is pozícióban levők lehetőleg újra választódjanak, vagy megszűrjék, hogy kiket ajánlanak a vezetésben való osztozkodásba. Az egyháztagok zöme nem ad hangot véleményének – talán nincs is saját elképzelése – várja, hogy az eddigi vezetők adjanak programot, és akkor ő arra rábólinthat. Lehet, hogy ez kezdetben nem is lehet másképp. Idő kell, hogy hozzászokjunk a szabadsághoz, és megtanuljunk élni vele. Most még csak tanuljuk az új választási rendet. Külföldről jőve nekem túl merev, hogy csak hatévente van választás, egy időben mindenkire, és hogy a presbiterek mindig újra választhatók. (Választás valóban hatévente van, de 3-3 év eltolódással vagy a gyülekezeti tisztségviselőkre, vagy a felsőbb küldöttekre és tisztségviselőkre.) Az amerikai évenkénti választás, de mindig csak a presbiterek egyharmadára, a három éves terminus, és két terminus után a kötelező egy éves kimaradás sokkal dinamikusabbnak tűnik, amely szinte kényszerít az új emberek bevonására.

A Zsinat munkáját 2002-ig nehezítette, hogy kevés volt a főállású jogi vagy pénzügyi szakember. Általában kevés a honorárium is, ha van is szakember, rendszerint nincs elég ideje. Ritka az olyan lelkész, aki pl. jogi vagy közgazdasági végzettséggel is rendelkezne. Ismét csak amerikai példát hozok, ott nem gimnáziumból, hanem már egy (bármilyen) egyetemi végzettséggel kezdhetik el a teológiai tanulmányokat, így szinte minden lelkész ért valami máshoz is a szorosan vett lelkészi munkakörön kívül.

Az egyházi iskolák visszaszerzése

A rendszerváltozás egyik legnagyobb kihívása a pártállam által államosított egyházi iskolák visszaszerzése volt. A 1991. évi XXXII. törvénnyel jött az ingatlanrendezés, a hitoktatás elindítása és az egyházi iskolák szervezésének lehetősége. A lelkesedés óriási volt, de volt bennünk bizonytalanság is, mert éreztük, hogy hiányoztak a megfelelő személyi, tárgyi és anyagi feltételek. Most volt az osztozkodás, a visszaigénylés ideje, ha elszalasztjuk, akkor erre nem lesz többé lehetőség. Hegedűs Loránt zsinati elnök püspök jól ismerte fel ezt a soha vissza nem térő alkalmat, így talán érthető, hogy szinte forszírozta minél több iskola visszaigénylését. Mások úgy érezték, ha nem tudunk megfelelő színvonalat és lelkületet biztosítani, akkor rövid idő alatt eljátszhatjuk az egyház hitelét, amelyet később igen nehéz lesz visszaszerezni. Az iskolák jelentős részét csaknem üresen, lepusztult állapotban kaptuk vissza. E korszak hősei azok az önkéntesek, adakozók és külföldi támogatók, akiknek az erőfeszítése ezeket az iskolákat rendbe hozta. Külön problémát jelentett az iskolák egyházi szellemiségének biztosítása. Nagyon sok iskolánál átvettük a volt állami iskola teljes tanári karát és diákállományát. Sok esetben, ez az egyház szemléletével ellenséges vagy semleges gondolkozású tanárok és diákok beépülését jelentette. Csak évről évre, fokozatosan, az új tanárok és az új osztályok felvételével erősödhetett az egyházi lelkület intézményeinkben. Ez a küzdelem is az egyház hőskorának tudható be. Ma már a legtöbb helyen megoldottnak látszik ez a kezdeti probléma.

Eleinte, az egyház vezetésében, belső viták alakultak ki a visszaigénylés sorrendjét illetően. Már 1988-ban megindult a Sárospatak vagy Pápa előbb harc. Mégis, 1989-ben (még a Németh-kormány alatt) ifj. Bíbó István és körének fellépésére, és Tóth Károly püspök óvatos támogatásával a volt Baár-Madas épületét visszaadták az egyháznak, egy budapesti református gimnázium céljára. Évek múlva ezt követte a Hegedűs püspök által támogatott budapesti Lónyay gimnázium. Lehetőség kínálkozott arra is, hogy a lepusztult ősi épületek helyett az állam területet és anyagi segítséget nyújtson egy-egy új, korszerű iskola megépítéséhez. A Hegedűs csoport itt is rendszerint elérte, hogy a nosztalgia és az ősi kövekhez való ragaszkodás erősebb legyen, mint a józanész. A budapesti értelmiség jó részének ellenszenvét kiváltotta, ahogy az egyház nem volt hajlandó egy logikus cserére, hogy kisegítse a Lónyayval szomszédos Közgazdasági Egyetem észszerűnek tűnő igényét.
 

Történelmi lehetőség volt az első magyar református egyetem, a Károli Gáspár Református Egyetem megalapítása. Itt is jelentkezett a kezdeti bizonytalanság, vajon készen vagyunk-e az elvárt minőség biztosítására. Ezen túlmenően, az is vita kérdése lett, hogy a Zsinat, az egész magyar reformátusság képviseletében, vagy a területileg illetékes Hegedűs püspök vezette Dunamelléki Egyházkerület legyen az egyetem tulajdonosa és fenntartója. A vita, első fázisban Dunamellék javára dőlt el, majd püspök váltáskor, és részben az anyagi terhek jobb megosztása érdekében, visszakerült az egyetem a Zsinathoz. A kezdeti viták kiterjedtek az egyetem autonómiájára is, a fenntartó akart dönteni személyi kérdésekben, például a dékán kinevezésében. Mára ez a kérdés is rendeződött. Összegezve, megint csak az mondható, hogy hálásak lehetünk Hegedűs Loránt püspöknek, hogy erőltette az egyetem ügyét, persze jobb lett volna ezt demokratikusabban és nagyobb egyetértésben intézni. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem a következő karokból áll: Budapesten a Hittudományi Karból, az Állam és Jogtudományi Karból, és a Bölcsészettudományi Karból, valamint Nagykörösön a Tanítóképző Főiskolai Karból, és Kecskeméten is működik az Állam és Jogtudományi Karnak egy kihelyezett részlege (ez utóbbi ugyan a Szegedi Állami Egyetemmel szerződésben). Egyetemi státusza van a Debreceni Hittudományi Karnak, és főiskolai státusza a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképzőnek Debrecenben, és a Papai, valamint a Sárospataki Református Teológiáknak (az utóbbi kettő 2006-ban egyetemi státuszt kapott).

A magyar felsőoktatásnak elismert és szerves részét adják a református egyetemek és főiskolák.
A református gimnáziumok és szakiskolák létszáma mintegy 30, majd 40 általános iskola és 16 óvoda következik, bár a szám állandóan változik, lassan, de növekszik.  Iskoláink általában magas színvonalúnak mondhatók: az országos tanulmányi versenyeken, egyetemi felvételeken az országos átlag felett szerepelnek, és rendszerint kétszer annyian jelentkeznek hozzánk felvételre, mint amennyi helyünk van. A felvételekkel kapcsolatban el kell gondolkoznunk az elit iskola vádján. Az állami iskola köteles minden alkalmas diákot a lakóhelyi körzetben felvenni, mi válogathatunk a jobb tanulók, vagy a vallási és egyéb kritériumok alapján. Iskoláink kivétel nélkül mind ökumenikus alapon működnek, a tanárok és a diákok több felekezetet képviselnek. Néhány iskolánk egy önkéntes kvótát alkalmaz, amely szerint egy bizonyos férőhelyet biztosít a református jelentkezőknek, míg a többi helyet a felvételin elért pontszám alapján osztja ki. Vannak iskolák, ahol erősen rámennek a pontszámra és a tanulmányi minőségre. Hallottam már presbitereket panaszkodni, hogy közepesen tanuló, egyházban nevelkedett gyermekeik nem nyertek felvételt a saját felekezetű iskolákba. Ezek a kérdések is fokozatosan elrendeződnek. Az a vád is elhangzik, hogy az egyházi iskolák teljesen kihagyják a gyenge vagy fogyatékos tanulókat, megint csak az állami iskolákat terhelve ezzel, és rontva azok tanulmányi átlagát. Ezzel szemben a statisztikai adatok szerint nálunk lényegesen magasabbak a hátrányos helyzetűek aránya. Végül, probléma az is, hogy földrajzilag nagyrészt a volt iskoláink településein működünk. Az élet közben állandóan változik, a lakosság vándorol. Nem minden esetben a régi központok jelentik ma is az ideális iskola helyet. Új településeken iskolaalapításra jelenleg alig gondolhatunk, bár Kaposvár, Pécs vagy Szentendre éppen kivétel (talán egy-két más hely is!). Református szempontból rendhagyó esetnek számít, hogy Tatán megalakult a Pápai Református Gimnázium kihelyezett tatai tagozata. A pápaiak garanciát vállaltak a minőségért, és ezzel a szükséges engedélyek és minősítések beszerzése is felgyorsult. Persze, Tata nem új település, valamikor piarista gimnáziuma volt, ma elég nagy hatótávolságban a mi iskolánk az egyetlen egyházi gimnázium a környéken.  

Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása

Rokontéma az államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása. A rendszerváltozáskor egyedül az egyházaknál alkalmaztak részleges reprivatizációt. Az alkotmánybíróság rábólintott, mert a visszaadás nem a régi viszonyok helyreállítására irányult, hanem a funkcionalitás jegyében történt, hogy az egyházak végezhessék társadalmilag hasznos munkájukat. Mint az iskoláknál már láttuk, az egyházakat ez váratlanul érte, mivel a törvény rövid és vissza nem térő alkalmat kínált. Így több ingatlant kértek vissza, mint amennyinek a működtetésére készen álltak. Az önkormányzati törvényt előbb hozták, mint az egyházi ingatlanokról szólót, így került önkormányzati tulajdonba az államtól sok olyan egyházi épület, amelyet kerülő út nélkül is visszaadhattak volna. Ezért most az önkormányzati tulajdonból az egyházi tulajdonba való átadásért csereingatlant, vagy pénzbeli kompenzációt kérnek az államtól az önkormányzatok. Az ingatlan visszaadásokat az állam ígérete szerint 2011-ig rendezik. A nagy tételeken már túl vagyunk, inkább több apró ügy megoldatlan még (amelyek szinte kivétel nélkül lepusztult épületek, melyek fenntartására a jelenlegi állami tulajdonos szinte semmit sem költ). Ezek rendezése részben az önkormányzatoktól is függ, bár végső fokon minden kártalanítás az állami költségvetést terheli.

Az egyház anyagi ügyei

Valójában már egy ideje erről a témáról beszélünk. Sajnos ez részben az állammal való viszonytól is függ. Az anyagi függőség nem a kommunizmussal kezdődött. Történelmünk kezdetén a református egyház nem kért és nem kapott állami támogatást. Az 1848-as törvények adtak először lehetőséget az államsegélyre, amelyet gyakorlatilag 1868-tól Eötvös József folyósíttatott. 1938-ra egyházi iskoláink működése már mintegy 90%-ban az állami támogatásra épült. A 19. században egyházunk anyagilag megrekedt, és azóta se tud teljesen önállósulni. A pártállam, a háború után még inkább elszegényedett országban egyházunkat anyagilag is függőségben tarthatta.  
    

A rendszerváltással megindult az anyagi függetlenség lehetőségének megteremtése. Az iskolák és ingatlanok egy részét visszakaptuk ugyan, mint „holt tőkét”, amelyhez olyan működtető tőke is kellett volna, mint a volt egyházi mezőgazdasági kisbirtokok, illetve a városi bérházak. Ezek visszaadásáról azonban szó sem volt. Ezért is jelenleg igen sérülékeny egyházunk és intézményeink finanszírozási rendszere.
    

A krisztusi egyház, mint vallási közösség, anyagilag csak önkéntes adományokra épülhet. Népegyházi múltunk és beidegződéseink a tagok adományai helyett még mindig egyházi adóban, gazdag támogatók adományaiban, esetleg jövedelmező mellékgazdaságban, és az államtól kapott segélyekben gondolkozik. Az egyház fogalma sokak számára elsősorban templomi épületeket vagy egyéb anyagi eszközöket jelent, és nem egyházi munkásokat, missziót vagy programot. Ez a szemlélet nem változtatható meg hirtelen. Nagy összegeket fordítunk alig használt vagy félig üres templomaink rendbetételére, de megelégszünk beszolgáló vagy missziós lelkésszel, a lehető legalacsonyabb fizetést adva nekik. Ma Magyarországon sokan látják a helyes irányt, hogy elsősorban saját adakozásunkra kellene épülnie az egyháznak. Szeretnék is ebbe az irányba nevelni a gyülekezeteket, de azt is belátják, hogy jelenleg ez még nem megy. Ha itt is amerikai módszer lenne, azaz teljes önfenntartás, akkor a gyülekezetek jó része bezárna, vagy az egyházi élet radikálisan átalakulna, mint pl. templomok helyett gyülekezeti házakban, vagy kis közösségekben találkoznánk. Ezt még nem vállalja a magyar egyház, bár sokan már sejtik ennek lehetőségét.
    

Jó irányba indultunk, amikor 2002-ben, a Zsinat az egyéni jövedelem 1%-át ajánlotta az egyháztagoknak, a fenntartó járulék mértékéül. Ez kiváltaná a régi egyházi adót. Természetesen ezt ellenőrizni nem lehet, nem is szabad, de mint cél egyre gyakrabban elhangzik egyházi gyűléseken. Maga az egyháztagság meghatározása is átértelmezést követel, hisz az nem függhet csak az anyagi hozzájárulás mértékétől. Az se lehet, hogy akit gyerekkorában megkereszteltek, vagy valamikor konfirmált ugyan, de hosszú ideje már feléje se néz az egyháznak, ő is aktív tagnak érezhesse magát. Az egyháztagság, az önkéntesség és az adakozás felépítése rendezés alatt van. Félek, hosszú folyamat lesz ez.    
Az egyházi intézményeknek, mint az iskolák vagy a szeretetintézmények finanszírozása részben más kérdés. Ezekben nemcsak önmagunk érdekében dolgozunk, hanem a társadalom is hasznot húz munkánk gyümölcséből. Az állam válláról vesszük le a terhet, amikor egy-egy öreget vagy fogyatékost gondozunk, vagy amikor a diákok oktatását ellátjuk. Így jogos, hogy az állam szerződéses alapon anyagilag is honorálja az egyház szolgálatait. Fejkvóták szabályozzák ezt az ellátottak arányában. Elméletileg ezek azonosak az állami intézményeknek nyújtott normákkal, bár a különböző kormányokkal néha viták alakulnak ki ezek mértékéről, vagy időben való teljesítéséről.
  

A fenti normákon kívül az állam más vonalon is segíti az egyházakat. Ez részben méltányos is, ha arra gondolunk, hogy az egyház a volt jövedelem forrásainak nagy részét nem kapta vissza, vagy ha az egyház pozitív szerepére gondolunk az állampolgárok nevelését illetően. A vallásos emberek értékrendje és életvitele pénzben kifejezhetetlen hasznot hoz az államnak: velük rendszerint sokkal kevesebb probléma és kiadás jár, sőt szorgalmas munkájukkal és karakterükkel még az adójövedelmet is emelik. Érdekes, hogy ezt a teljesen észszerű érvelést az Egyesült Államokban nem fogadják el, attól félve, hogy az állam nem részesítheti az egyik felekezetet a másikkal szemben előnyben. Magyarországon a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) képviseli ezt az amerikai álláspontot, amely bizonyára megszívlelendő, de nem lehet kizárólagos álláspont. Az amerikai szemléletű ember azt is furcsállaná, hogy itt a képzett hitoktatók állami fizetést kapnak (igaz, csak mintegy felét a tényleges tanári órabérnek), és az önként jelentkező diákokat az állami iskolákban hittanra oktathatják (a hivatalos tanítási idő után, ún. „védett időben”).
    

A magyar állam tehát több rétűen is segíti az egyházakat. Egyrészt van az ún. 1%-os rendszer. Az adófizetők a személyi jövedelemadó 1%-át felajánlhatják az egyháznak. Párhuzamosan lehet 1%-ot felajánlani egyházi vagy világi non-profit szervezeteknek. Ezért aztán szinte minden gyülekezetnek, egyházi intézménynek van valamilyen alapítványa, hogy az a második 1% is az egyházhoz kerüljön. Természetesen a kis keresetűek vagy a nyugdíjasok nem fizetnek jövedelemadót, így ők nem tudnak adakozni ilyen módon. Az egyháztagok elég magas százaléka esik ebbe a kategóriába. Hogy az adót nem fizetők miatt ne érje veszteség az egyházakat, az állam „kiegészíti” a felajánlott 1%-ot a felajánlások arányában, jelenleg ez az összes személyi jövedelemadó (szja) bevétel 0.9%-a. A fentieken kívül még különböző állami támogatások léteznek, némelyiket túl komplikált lenne itt részletezni. Az ingatlan visszaigénylésnél például a természetbeni visszatérítés mellett lehetett választani pénzbeli kártalanítást, vagy éveken át felvehető járadékot. A katolikus egyház több gimnáziumról is lemondott, ahol úgy érezték, hogy nincsenek meg a személyi és tárgyi feltételek az intézmény működtetésére, viszont kapnak szép összegű pénzbeli kártérítést vagy járadékot. A katolikus és református lakosság aránya nem egyforma, mégis megkockáztatható az a megállapítás, hogy a reformátusoknál a vissza nem kért ingatlanok értéke sokkal kisebb volt, a feladatvállalás aránya viszont nagyobb, mint a katolikusoknál. Egy másik formája az állami támogatásnak az ún. kiegészítő támogatás. Az önkormányzatok sokféle címen kapnak költségvetési pénzt. Az egyházaknak ilyen bevételük nincs. Ezért kaphatnak kiegészítő támogatást minden diák után. Megkapják annak az átlagát, amelyet az előző évben az önkormányzatok hozzáadtak a központi normatívához. Ha igazságosak akarunk lenni, akkor azt is meg kell jegyezni, hogy viszont az egyházi iskoláknak is lehet olyan bevétele, amelytől az önkormányzati iskolák elesnek, mint pl. az egyház belföldi vagy külföldi segélyei. A Fidesz kormány kezdeményezésére van ún. kistelepülési segély, azoknak a lelkészeknek fizetés kiegészítésére, akik öt ezer lakósnál kisebb településeken laknak. A későbbi szocialista kormánnyal is sikerült megőriztetni ezt a segélyt, mert ez elősegíti, hogy az értelmiség a kistelepülésen maradjon. .
    

Az egyház és állam közötti alapszerződés ellenére kormányváltásonként sok feszültséget okoz a szerződés alkalmi értelmezése, esetleges módosítása. Mivel a támogatási rendszer alapjában véve nem kedvezőtlen az egyháznak, szinte minden változtatási kísérlet az egyház egy részének hangos ellenkezését váltja ki. Értelmezhető ez úgy is, mint a kommunizmus alatti anyagi állapotok vissza hozatalának kísértése. Ha a jelenlegi függőséget ideiglenesen és kénytelenségből el is fogadjuk, hosszútávon öncsalás és öngyilkosság államsegélyekre építeni az egyház működését, legalább is annak nem intézményi részét. Sőt, ha vállaljuk az intézményeinket, akkor vállalhatjuk az azzal járó anyagi terheknek is egy részét. Nemcsak az államnak, nekünk is érdekünk, hogy legyenek egyházi iskoláink és intézményeink.

Az egyház és az állam viszonya
    
Mint láttuk, az egyház és az állam viszonya gyakori feszültségek és viták kérdése. Az egyház értelmezésében a jobboldali kormányok az egyházak iránt barátságosabbak, mint a baloldaliak. Ebben valószínűleg sok igazság van, hisz az anyagi juttatások (pl. hittanóra-díjak, pályázatok) visszaszorítása inkább a baloldali kormányokra jellemző. Ugyanakkor az állammal való tárgyalások is nehézkesebben és bizalmatlanabbul mennek a baloldali kormányokkal. Pl. az egyház-államközti tárgyalásoknál az egyházakat rendszerint azonos delegáció képviseli, míg a kormányoldalt szinte mindig mások, akik alig akarnak tudni valamit a korábbi megállapodásokról.
   

A dolognak van azonban másik oldala is. A rendszerváltozás első éveiben még csak akadt egy-egy református lelkész vagy világi vezető a különböző politikai pártok képviselői és vezetői között: még szocialista és szabaddemokrata is. Pár éven belül ők szinte teljesen eltűntek, és a református egyház erősen jobbra tolódott. Ez nem hivatalos politika, de aki az egyházban él (mint én is) ezt a légkört tapasztalja. Lehetséges, hogy ez a templomba-járó többség véleménye. Akkor is egészségtelen ez a teljes egyoldalúság. A magyar református történelemnek van (nem a kommunistákkal kooperáló) baloldali hagyománya is. Valamikor a református egyházat is mélyen és elkötelezetten foglalkoztatta a társadalmi igazságosság, sőt a politikai és vallási liberalizmus sok-sok témája, mint a szegényparaszt, a földosztás, a külváros, vagy a munkásosztály. Most mindez mintha meghalványodott volna. Egyházunk hangadói mindennel, ami baloldali vagy liberális szembehelyezkednek, és egy ún. keresztény-konzervatív-hazafias felfogást helyeznek előtérbe. Szinte csak ezt ismerik el mértékadó magyar református hagyománynak. Részben érthető, hogy a volt pártállam gyakran nemzetietlen és a magyar érdekkel ellentétes politikájára ellensúlyként most magyarságunknak szinte túlhangsúlyozásával reagálunk.
   

Gyakorlatilag ez úgy fest, hogy az egymásközti beszélgetésekben, ritkán a programokban is, hangos és szabad folyást kap nemcsak a jobboldali gondolkozás, hanem nem egyszer annak szélsőségesebb formája is. Nincs nyílt antiszemitizmus, de ritkán nyilvánvaló a magyar zsidósággal való szolidaritás.  (Szerencsére vannak biztató kivételek is, így pl. Nagykőrösön sikerrel tartanak közös zsidó-keresztény rendezvényeket katolikusok, reformátusok és zsidók nagyszámú részvételével.). A cigány se része a nemzetnek a református közgondolkozásban, noha a református egyház már régóta fenntart cigánymissziót (a cigányság többsége magát római katolikusnak vallja). Az ősmagyarvallás képviselői olykor teret kapnak rendezvényeinken. A szabadság fogalmába még bele is tartoznának ezek, ha a velük való viták, vagy ellentétes vélemények szabad áramlására is nyilvánvaló volna. Ilyen ritkán fordul elő. Nem emlékszem egyetlen egy cikkre a református sajtóban a 2002-es és a 2006-os választások időszakából, amely a jobboldalt a legkisebb mértékben is kritizálta volna. Az ellenkezőjére akadt példa nem is egy. Félreértés ne essék, mindenkinek joga van politikai oldalt választania, és ha az egyháztagok többsége most történetesen éppen a jobboldalt választja, ám legyen. Mégis, egészségtelen légkör az, ahol a másként gondolkodó nem érzi otthon magát, nem mer nyilatkozni, és úgy érzi az egyházi közösségbe való befogadása forog kockán. Egészségtelen, ha egy közösség a gondolkozását csak egy irányból tudja, vagy akarja megfogalmazni. Az utóbbi választások is ezt igazolják.
   

Bámulatos, hogy ma Magyarországon az emberek egy része még mindig megkérdőjelezi, hogy volt-e rendszerváltozás és hogy van-e szabadság az országban. Mindezt, 16 évvel a rendszerváltás után, a megszálló szovjet csapatok kivonulása után, az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után, és öt szabad, és többnyire egymást váltó választás után. A mindenkori jelen nehézségei nem homályosíthatják el, hogy alapkérdésekben óriási változáson és fejlődésen ment és megy keresztül ez az ország. Az egyház nem azonosulhat egyetlen egy párt választási szlogenjével sem. Szeretném, dr. Frenkl Róbert, a Magyarországi Evangélikus Egyház főfelügyelőjét idézve zárni ezt a részt: „Ami a dolgoknak a jogi, politikai, társadalmi, alkotmányos oldalát illeti – az egyházak szabadok.”

Kapcsolatok a határon-túli magyarsággal
   
A kelet- és közép-európai pártállamok összeomlásának egyik legtermészetesebb elvárása a hét szomszédos államba szétszakított magyarság egymásra-találása volt. A marxi, internacionalista ideológia értelmezői bűnös nemzeteknek tartották a világháború veszteseit: elsősorban a németeket és a magyarokat. A határon-túli magyarsággal az érintkezést korlátozták, a nemzeti önazonosság megnyilvánulásait bátortalanították, nem egyszer üldözték. A szomszédos országokban ugyanakkor akadálytalan teret kaptak a soviniszta eszmék és módszerek. Az elnyomás éveiben a magyarországi egyházak – közöttük a reformátusok élen járva – hol félhivatalosan, de inkább egyéni alapon, példamutatóan segítették a határokon túl élő magyarságot.

Így a rendszerváltás a magyarságban – határon innen és túl –felszabadultsági érzést és reményt keltett. Megindult a kapcsolat-építés munkája. Az országhatárok megváltoztatásáról nem lehetett szó, de a határokon keresztül való egymásra-találásáról és összefogásáról annál inkább. A Magyarok Világszövetségéhez hasonlóan újra megalakult a Magyar Református Világszövetség. Célja a kulturális, a szellemi és a lelki együttműködés volt, nem az egyházkormányzati egyesülés. Tagjai lehettek a világban szétszórt magyar egyházak, de az egyházi jellegű egyesületek is. A szervezet első elnöke – meglepetésre - az USA-ból hazatért Dr. Bütösi János, korábbi amerikai-magyar püspök lett. Azért volt ez meglepetés, mert a háttérben komoly hatalmi harc folyt, hogy Tőkés László vagy Hegedűs Loránt püspökök vegyék át az irányítást. Ők kezdettől fogva közös hatalmi blokknak számítottak. Rövidesen egy új szervezet, a Magyar Református Tanácskozó Zsinat is megalakult. Ez már egyházkormányzati fórumnak indult, amelynek tagja lehetett a világon bármelyik magyar egyházkerület. Komoly ellenállásba ütköztek a Református Világszövetségben, különösen annak cseh származású európai főtitkárával. Felmerült a gyanú, hogy a magyarok a határokat ignoráló, egységes magyar református egyházat akarnak alapítani, és így megszüntetni az utódállamokban működő nemzetiségi egyházakat. E vád kivédésére került a „tanácskozó” jelző a névbe, hangsúlyozva e „zsinat” konzultatív jellegét. Ez nem csak nekünk, Amerikában élő magyar reformátusoknak volt fontos, hanem a nyugat-európai magyar reformátusok számára is, hisz külföldön autonóm keretek között éltünk, és nem fogadtuk volna szívesen, hogy Magyarországról rendelkezzenek belső életünkről. Voltak ilyen ambíciók. Például a Tanácskozó Zsinat kiadott egy új énekeskönyvet, amelynek voltak értékei, mégis erős magyarországi vitát váltott ki, így a gyülekezeteknek csak egy kis százaléka vette használatba. Az énekeskönyv után két évvel megjelent a javasolt új egységes magyar református liturgia. Lényegében ez az erdélyi egyházkerület liturgiás rendjét követte, benne Kálvin János ma már teológiailag és nyelvében is eléggé archaikus bűnvalló imádságával. Az erdélyiek ezt minden istentiszteleten elmondják. Ez az ő szabadságuk. De miért legyen ez kötelező a világ összes magyar református egyházában? A Tanácskozó Zsinat első elnökéül az erdélyi püspököt, Dr. Csiha Kálmánt választották meg, ismét nem a Tőkés-Hegedűs blokk jött be. Végül, Dr. Hegedűs Loránt püspök lett az ügyvezető elnök, így egy belföldi vezető is a kormányhoz jutott.

A belső hatalmi harcok miatt, és talán a pénzhiány miatt is, egyik szervezet sem tudta igazán kinőni magát. Idők folyamán az elnökök személye változott, de a világban szétszórt magyar reformátusság összetartása és gondozása ma sincs megoldva. Dr. Bertalan Imre, az Amerikai Magyar Református Egyesület volt elnöke javasolta, hogy zsinati tanácsosi ranggal és megfelelő költségvetéssel nevezzenek ki egy erre alkalmas személyt, aki a világot járva személyesen is tartaná a kapcsolatot, és egyúttal Budapesten is biztosítana egy központot, ahol a szétszórt magyarság meghallgatásra és ügyeinek elintézésére talál. Tudtommal a Zsinaton szóba se került ez a javaslat (igaz, pénz sincs rá, és a külföldön élő magyarság se kész ezt anyagilag támogatni!).

A Magyar Református Világszövetség legkiemelkedőbb munkája a magyar református világtalálkozók megszervezése. Az elsőt még 1938-ban szervezték, majd 53 évvel később, csak a rendszerváltás után került sor a következőre, 1991-ben. Ez önmagában is felemelő és óriási esemény volt. Ezt tetőzte 2000-ben, a millennium évében megrendezett harmadik találkozó. Egy bizonyos fokú – és talán megbocsátható - püspökszereplés túltengést és a magyar (nemzeti) jelleg túlhangsúlyozását leszámítva, ez a találkozó is erősítette a hit és a nemzettudat összetartozását. A legközelebbi világtalálkozó 2006, augusztus 12-én nyílik Kolozsvárott és augusztus 22.-én zárul Debrecenben. Hármas témája lesz: a Bocskai szabadságharc és a bécsi béke 400. évfordulója, valamit az 1956-os szabadságharc 50. évfordulója.

Talán a fenti két világszervezet halványabb működése (és a személyi viták áthidalása is) vezetett oda, hogy 2005-ben, egy új típusú szerveződés bontakozott ki: a „Generális Konvent”. Ennek nincs alapszabálya, nincs vezetője, nem szervezet, hanem mozgalom kíván lenni. Tagjai a hivatalban lévő lelkészi és világi egyházkerületi és egyházmegyei vezetők a világ bármely részén működő magyar református egyházból. A kérdésre, hogy erre miért van szükség, még nem kaptam megnyugtató választ. A Világszövetségbe egyházak és szervezetek, a Tanácskozó Zsinatba egyházkerületek, a Generális Konventbe az egyházmegyék léphetnek be. Jelenleg ez dr. Bölcskei Gusztáv, a magyarországi Zsinat elnökének vezetése alatt áll. A határokon túlról már kaptam olyan jelzést, hogy Magyarországon nem bírják elviselni, ha a másik két világszervezetet határon-túliak vezetik, ezért jött létre ez a harmadik szervezet. Mindhárom szervezet egy szükséges igényt próbál szolgálni, de még nem eléggé hatásosan, nem eléggé harmonikusan, és a szükségesnél jóval kisebb költségvetésből.

A Magyarországi Református Egyháznak a határon-túli magyarokkal való kapcsolattartás az egyik legfontosabb és leginkább szívhez álló missziója. Annál is inkább, mivel a határainkon kívül a magyarok körében a reformátusok létszámaránya nagyobb, mint hazánkban. A kapcsolat jónak mondható, különösen az Erdélyben és a Felvidéken működő egyházakkal. Kárpátaljával is kitűnő volt a viszony, de most beárnyékolta a női lelkészeket ért ottani megkülönböztetés (erről még később szólunk). A Délvidéki államok közül Horvátországban egyházszakadás állt be, amely kényessé teszi a kapcsolatot.

Az elszakított területeken élő magyarságot különösen érzékenyen érintette a 2004. december 5-i népszavazás a kettős állampolgárságról. Egyházunk – ahol különösen erős a határon-túli magyarsággal való szolidaritás – szinte egy-emberként állt a kettős állampolgárság mellé. Hivatalosan is nyilvánvalóvá tették, hogy ez nem pártpolitikai kérdés, hanem egyetemes magyar és emberjogi ügy. (Bár a Confessioban megjelent zsinati nyilatkozat ugyan az „igen”-nel való szavazásra buzdít, ugyanakkor kifejezi nemtetszését a szavazás „rossz előkészítése” miatt). Az egyöntetű kiállás mellett, egyházunkban kevesen gondolkozhattak el a kérdés két másik szempontjáról. Egyrészt, némely szakvélemény szerint vitatható a kérdés jogi és gyakorlati megvalósíthatóságának felvetése. Ezek szerint óriási hiba volt ezt a témát népszavazás kérdésévé tenni. Másrészt, sokakban a mai napig sem tudatosodott, hogy a szavazáson egy általános nemzeti kérdés a kormánypárt és az ellenzék pártharcává vált. Az akkor éppen hatalmat szerzett új miniszterelnöknek ez adta a dobogót, hogy bizonyítsa magát az ellenzék vezérével szemben. Ha nincs ez a bizonyítási kényszer, akkor a kormánypártok (és az ellenzék is) képviselhettek volna egy semlegesebb álláspontot. Ha a javaslat győz, bár később kiderül, hogy nem lehet megvalósítani, akkor fokozatosan beletörődtünk volna, hogy más megoldást kell találnunk, de lelkükben nem sértettük volna meg a határon-túl élő testvéreinket. Óriási lelki sebet okoztunk az ott élő magyarságnak. Szinte megbocsáthatatlan az a hang, ahogy a kormány koalíció az elszakított magyarokról beszélt, mint akik anyagi terhet jelentenének, és kihasználni akarnának bennünket. Mindezek ellenére is meggyőződésem, hogy az ellenkezők nem a határon-túli magyarok ellen voltak, hanem inkább a belpolitikai vitát tartották fontosabbnak (Ez is nagy hiba!) A szavazás eredménytelensége miatt az egész magyarság elmarasztalása és erkölcsi megbélyegzése viszont – szerintem – szintén hibás reakció egy szomorú tényre.

Mindenesetre, egyházunk teljes gőzzel támogatta a kettős állampolgárságért folytatott népszavazást. 2004. november 28-án, majd december 5-én, mintegy 500, a szomszéd országokból átlátogató református lelkész hirdette gyülekezeteinkben az igét, ezzel is kifejezve egységünket. Viszonzásul – már a sikertelen szavazás után – 2005. április 3-án és 10-én, hasonló létszámban magyarországi református lelkészek mentek a határokon túlra vigasztalni és bátorítani népünket. A szolidaritás további kifejezéseként a Magyarországi Református Egyház Zsinata 2005 májusában határozatot hozott, mely szerint „tagjának tekinti a világ bármely részén élő, magát reformátusnak valló, és ezt kinyilvánító egyháztagot.” Íme, a kettős állampolgárság lehetősége, legalább is egyházi vonalon megvalósulni látszik.  Református vonalon, a határon-túli magyarokkal rendkívül erős a kapcsolat. Szinte minden gyülekezetnek van határon-túli testvérgyülekezete, minden teológián vannak ösztöndíjas határon-túli diákok, lelkészcserék, közös konferenciák, társas utazások, kulturális programok százai szövik szorossá a kapcsolatot. A diakónia területén és anyagiakban is jelentős a közös teherhordozás. Hangsúlyoznunk kell, hogy bár az anyaországi egyház a nagyobb testvér, az értékcsere és az egymás bíztatása teljesen kétirányú.

Az ökumenikus kapcsolatok

Szervezeti formában az Ökumenikus Tanács a közös munka összehangolója, és az Ökumenikus Szeretetszolgálat, amely nem csak az országban, de különösen a szomszédos országok felé (nem csak az ott élő magyarokat szolgálva), sőt az egész világ felé végzi munkáját, különösen természeti katasztrófák és egyéb emberi próbák idején.

Az ökumenikus kapcsolatok helytől és személytől függők. „Hivatalosan” jók a kapcsolatok, számtalan közös nyilatkozat elhangzik, és közös program megvalósul. Van egyetemes imahét januárban. A református-evangélikus együttműködés szinte minden faluban rendszeres, de gyakran lehetünk tanúi más protestáns felekezetekkel közös programoknak, sőt a katolikus egyház is sok helyen bekapcsolódik. Például Tata környékén - ahol élek - több településen, az imahét folyamán felváltva használjuk a református vagy az evangélikus templomot, de egy alkalommal a katolikusoknál is találkozunk. A katolikus híveket még bátorítani kell, hogy eljöjjenek a protestáns alkalmakra is, de azért már jönnek, egyszer-egyszer a papjukkal együtt. A protestáns hívek és lelkészek rendszerint minden alkalmon ott vannak egymás templomában is. Helyileg vannak olyan gyülekezetek, ahol nagyon jó az együttműködés, még az ún. kis egyházakkal is. Mégis, Amerikából jövet úgy érzem, hogy bár jó irányba haladunk, az ökumenizmus terén sokkal előbbre kellene járnunk. Az emberek eltávolodása az egyháztól nem szükségszerűen jelenti az Istentől való távolodást is. Egyszerűen csak elegük lett a felekezetekből, a dogmákból, a saját igazságokból. Istent keresik, a jézusi evangéliumra éheznek, de a felekezeti elhatárolódásokból sokan már nem kérnek. A történelmi múlt, az ellenreformáció íze, a vallási viták, a házassági reverzálisokért és a keresztelésekért való küzdelem emléke, ha egyre halványulóban is, de még kísért. Különösen a lelkészekben érezhető még a felekezeti hangsúlyozás (bizonyára a teológiai neveltetésük folytán), a gyülekezeti tagok többsége remélhetően már nem igényli. Megfigyelhető az is, hogy mindig a kisebbik felekezet az ökumenikusabb. Mi, reformátusok a katolikusokkal szemben igényelünk nagyobb figyelmet, de a baptisták, és a többiek velünk szemben is. Sokszor erre érzéketlenek vagyunk. Észre se vesszük, hogy lekicsinyelve gondolunk, vagy kezelünk nálunk kisebbeket.

A „történelmi egyházak” kifejezést is egy kicsit sznobnak érzem. A három nagy: a római katolikus, a református és az evangélikus mellett nem mindig világos, hogy ki más tartozik még ebbe a kiváltságos „klubba”. Néha a zsidókat, máskor a görög-keletieket említik, pedig az unitárius is eléggé történelmi (sőt magyar történelmi lenne), de azért a magyar baptisták, pünkösdisták, és más kisebb felekezetek se ma jelentek meg a magyar valóságban. Számomra meglepő az a félelem, ahogy az ún. szektákat kezeljük. Szinte csak, mint a tévtanítások veszedelmes fertőiről hallunk velük kapcsolatban. Ismét - mint Amerikából jöttnek - nekem hiányzik a magyarországi vallási türelem alapállása. Emberek vallásos hitéről van szó, amelyhez joguk van, mert ha nincs joguk, akkor előbb utóbb az enyémhez se lesz jogom. Más emberek hitéhez mindenképpen tisztelettel és türelemmel közeledem. Ha vizsgálom, akkor először az értékeit keresem, hogy mit tanulhatnék tőlük, és csak azután említeném meg tisztelettel azt, amit nem értek, vagy amivel nem tudok egyetérteni, esetleg még káros is lehet a megítélésem szerint. Az új vallások vonzása éppen abban áll, hogy az emberek ott találják meg olyan lelki szükségletüket, amelyeket a „történelmi” egyházak jelenleg nem tudnak nyújtani. Az ún. new age vallások személyiség és egészség fejlesztő előadásai, meditációs programjai, vagy a Hit Gyülekezetének közvetlen, látványos, a fiatalságot is megragadó „vidám vasárnapjai” nem teljesen elítélendő jelenségek, hanem olyanok, amelyekből nekünk már régen építkeznünk kellene. A többi vallásokat – amennyiben a transzendenciára, az önmagunkat adó szeretetre és legalább egy minimum erkölcsi értékre épülnek - semmiképpen sem tekinteném ellenségnek, de még vetélytársnak sem, hanem Isten végtelensége bizonyságának, akit nem lehet csak egy vagy két meghatározott rendszerben imádni.

Magyarországon még nem igen téma a nem-keresztény világvallásokkal való kapcsolat. A zsidóság, és különösen a vallásos zsidóság létszáma nagyon megcsappant. A fővároson kívül már alig akad működő zsinagóga. Nyílt, hangos antiszemitizmus ritka ma az országban – inkább csak szélső jobboldali körökben – de burkolt, elfojtott, ki-nem-beszélt antiszemitizmust sajnos egyházi körökben is előfordul. „Jó magyar ember, pedig zsidó”, hallani ilyen és hasonló kitételeket. Az egyházban helye volna a „ki nem beszélt” ellenérzéseket, tévhiteket krisztusi légkörben megtárgyalni. Helye volna, hogy sokkal rendszeresebben találkozzunk zsidó testvéreinkkel. Kellene egy olyan nem-felekezet jellegű nemzeti vallásos ünnep – mint az USA-ban a hálaadás napja – amikor egymás templomaiban vagy zsinagógáiban közös istentiszteleteket tarthatnánk. Bizonyos mértékig a fentiek vonatkozni fognak a többi világvallásokra is, mint az Iszlám, a hindu és egyéb vallások, ahogy a globalizáció folyamán azok is gyakoribbak lesznek körünkben. Az elmúlt századok térítési módszerei, mi szerint „mi vagyunk az igaz vallás, ti többiek térjetek át”, már nem működik korunkban. Sőt, a vallástalan humanisták is tiszteletet, figyelmet érdemelnek, különösen azok, akik belső tusakodás és keresés útján lettek azzá. Térítés helyett ma alázatos, bizonyságtevő élet van, ahol a bennem működő krisztusi szeretetről és reménységről tehetek hitvallást, ha példamutató életemre rákérdeznek. Ez a szeretet és reménység Krisztusban minden ember számára nyitva áll.


A nők szerepe az egyházban

Örül a lelkem, hogy egyre több a női presbiter és vezető, a teológiák hallgatóinak közel fele nő, és egyre több női lelkész áll szolgálatba. Sok esetben még a lelkész férjüket segítve, de már önállóan is, nem egyszer egymagukban is, vagy világi férjjel az oldalukon. Nem minden magyar reformátusnak örül a lelke, még csak a lelkészeké se mind (hallok néha megjegyzést, amikor férfi lelkészek magunk közt vagyunk). Bár az első női lelkészt az Erdélyi Egyházkerület már 1945 előtt kibocsátotta Nt. Babos Mária személyében, akit férjével Nt. Babos Sándorral külmisszióra küldött ki, a női lelkészek kibocsátását Magyarországon is hosszú vita előzte meg. (Babos Mária – e sorok írásakor – 2006. június 4.-én, 105 éves korában, Kaliforniában hunyt el. Többször szolgáltunk együtt, akkor még férje, Sándor bácsi is élt). A 70-es évektől egyre több nő jelentkezett a teológiákra. Akkor még csak hivatalos kibocsátásban részesülhettek, majd 1981-től kaphatnak hivatalos felszentelést a teljes egyházi szolgálatra. A teológiai érvek alul maradtak a növekvő lelkészhiánnyal szemben: az egyházi intézményekbe is kellettek a lelkileg képzett olcsó munkaerők, és a kommunizmus éveiben jó pontnak számított a nyugattal szemben, hogy íme, mi is haladunk, már női lelkészeink is vannak.

A rendszer-változás óta többször rendeztek lelkésznői konferenciákat, vagy a TV-ben is lehetett látni programot, nemrég pl. a Baranyában és Tolnában élő szórványokat gondozó lelkésznőkről. Elmondták, hogy azért kerültek oda, mert a férfiak nem akarták vállalni a kevésbé fizetett, nehéz munkát: jók lesznek tehát a nők is. Mindenesetre a női lelkészek ott vannak, és legtöbbjük nagyszerűen helytáll. Ismét visszapillantva Amerikára, ahonnan jöttem, ott már rég megszűnt a százalékolás az együtt dolgozó férfiak és a nők számát illetően. Ott szinte minden esetben a gyülekezeti vezetők, lelkészek, gondnokok, presbiterek, esperesek, püspökök, teológiai tanárok és a bizottsági tagok között nagylétszámban találunk nőket. Az egyházi gyűlések és konferenciák előadóinak legalább a fele nő, akik briliánsak és nagyszerűek, vagy kevésbé azok, akárcsak a férfiak. Magyarországon is van fejlődés e téren, mégis fontolva haladásnak érzem. Tudtommal az egész országban egy női esperes van, két női osztályvezető a Zsinaton, és a százas létszámú Zsinatban csak négy-öt nő található, ők is mind lelkészek, világi nő talán nincs is. A női szolgálatvállalás területén Magyarországon is van bíztató, egészséges áramlat, de van visszafogás, fontolva haladás is.

Hadd merészeljem azt mondani, hogy megfigyelésem szerint egyházunkban a nők túl alázatosan, túl szerényen viselkednek. Igaz, az amerikai lelkésznők néha túl vehemensen odamondanak. Ez a harcias hangvétel nem alázatos, nem szerény, nem biblikus, és nem jézusi, de ugyanakkor néha ezt is felhasználja a Lélek, hogy egy beidegzett és alig észrevett diszkriminációt a helyére rakjon. Magyarországon még nem hallottam ezt a hangot. Nem kell, hogy mindenki így hadakozzon, de néha nem ártana a férfiaknak, a Léleknek eme erősebb hangját is hallani.

Természetes, hogy szeretettel és türelemmel figyelembe kell venni, hogy hol tart az emberek és a helyi gyülekezetek gondolkozása. Ezekre azonban a világ is hat, és sok tekintetben a világ jóval előbbre jár, mint az egyház. A gyülekezet nő tagjai a mindennapi élet millió területén komoly, felelős vezető pozíciókat töltenek be, nem egyszer egyedül nevelik gyermekeiket. Ezek után furcsa elvárás, hogy a gyülekezetben pedig vonuljanak háttérbe. A nőket visszaszorító fundamentalista-gondolkodás sokszor erőteljes hangot kap az egyházban, és ilyenkor ritka, hogy valaki szeretettel, de határozottan visszautasítsa ezt a hangot. Pedig őrködnünk kell, mint azt a Kárpátaljai Református Egyház esete is bizonyítja.

A Kárpátaljai Egyház éveken keresztül küldte az anyaországba a férfi és női teológiai hallgatókat, akik szülőföldjükre visszatérve több-kevesebb huzavonával palástos lelkészi szolgálatba álltak. Az egyházban erősödő fundamentalista szellem már néhány éve készülődött, míg meghozta a 2005/2/2-es zsinati határozatát, miszerint a Kárpátaljai Református Egyház nem alkalmaz női lelkészeket. A határozatból idézek: „Ezen határozat értelmében egyházkerületünkben nők nem végezhetnek palástos szolgálatot, sem kazuális, sem sakramentális szolgálatokat. Ennek értelmében a Kárpátaljai Református Egyházban nem szentelünk fel lelkésznőket, gyülekezetekben nem tölthetnek be lelkipásztori tisztséget, sem segéd-, sem beosztott minőségben. Jelen határozatunknak visszamenő hatálya is van.” Ez utóbbi kitétel szerint az eddig már felszentelt, és több éve szolgálatban álló lelkésznőkről is leveszik a palástot. Íme, sokévi munka és haladás fordul visszájára, amikor a zsinatban hajszálnyi többséghez jut a fundamentalista gondolkozásmód, amely a nők lelkészségét ellenzi.

[Zürich kanton Református Egyházának Zsinata határozatban foglalt állást a kárpátaljai helyzetről, melyben nyomatékosan kéri a Kárpátaljai Református Egyház vezetőségét, Zsinatát és a kárpátaljai gyülekezeteket, hogy engedélyezzék újra a lelkésznők szolgálatát. Idézünk a zürichi Zsinat Horkay László püspökhöz intézett, 2006. június 13-án kelt leveléből: „Egy olyan egyháztól, melyet a kommunista elnyomás idején nagyrészt laikusok és nők tartottak életben, elvárhatónak tartjuk, hogy ne nyújtson kezet a nők és férfiak egyenlőségét érintő visszafejlődéshez, mellyel önmagát rekesztené ki az európai református egyházak közösségéből.” – Újabb értesülés szerint kárpátaljai egyházi körök tervezik a nőket diszkrimináló, jogfosztó határozat felülvizsgálatát. (Szerk.)]

Hasonló mozgalmak más zsinatoknál is megfigyelhetők. Erdélyben, a kolozsvári Protestáns Teológián, egyházkerületre és nemre nézve állítottak fel kvótákat, tehát nem a teljesítmény és az alkalmasság a felvételi kritérium. Ezért az intézkedésért feljelentés ment az Országos Diszkriminációellenes Bizottsághoz. Az ügy végül lezárult, miután a Teológia és a Zsinat is hivatalosan nyilatkozott a kérdésben. Védekezésük, ha nem is rosszhiszeműségről, de a beidegződött diszkriminatív gondolkozásról tesz bizonyságot. Elmondták, hogy a nőket nem lehet „akármilyen” szolgálatra kibocsátani, így az „istenhátamögötti” kis falvakba szakis férfiak küldhetők; továbbá a teologínák az esetek többségében teológushoz mennek férjhez, és ekkor egy helyen kellene két lelkipásztori állást biztosíani, ez pedig szinte lehetetlen. Még jó, hogy nem említették a szülési szabadságot és a gyermekneveléssel járó munkakiesést. Hasonló érveléssel orvosok, tanítók ésé szinte minden hivatás esetében lehetne női kvóta. A feljelentőket bizonyára egyházellenes „liberálisoknak” tekintik a hivatalosak. Mintha az egyház legalább ötven évvel kullogna a világ után. Az Úr ismét a kívülállókkal ösztökél bennünket, hiszen nekünk kellene a világ ellőtt járnunk a diszkriminációellenes példamutatásban is. Magyarországon se visszhangtalan a női lelkészséget korlátozó vagy megszüntető vélemény. Szükséges ezt a gondolkozásmódot állandóan ellensúlyozni, és a Lelket ki nem oltani, amikor a mi korunkra alkalmazza az Ige üzenetét. Örvendetes, hogy 2005-ben, böjt első vasárnapján, Budapesten nívós és érdeklődéssel kísért konferenciát tartottak a kárpátaljai helyzet értékelésére és a kirekesztő határozat elleni tiltakozására.

Az énekeskönyv ügye és használata
 
A fontolva haladásra jó példa az énekeskönyvünk is. 1948-ban, úgy 58 évvel ezelőtt, a legjobb szakembereket bevonva kiadtak egy az akkori kornak megfelelő kiváló énekeskönyvet, amelyet a legtöbb gyülekezet ma is használ. Az egyik cél a ritmikus éneklés visszaállítása volt. Emlékszem, konfirmandus koromban, 1950 körül, Tatán már ritmikusan énekeltünk. 2001-ben Amerikából hazatérve, faluról-falura járva, a rétestészta semmi ahhoz képest, ahogyan több helyen is húzzák az éneket. Mi történt itt több mint ötven év alatt? A lelkész, az orgonista tud ritmikusan énekelni, az egyházi vezetők egymás között ritmikusan énekelnek. Mégis, amikor betérünk a templomba, és ott van Mári néni meg Janó bácsi, meg vagy tizenöt öreg (azért az Isten áldja meg őket!) akkor – hogy meg ne sértsük őket – az egész gyülekezet rázendít a rétestészta éneklésre. Mi történt? 

A romlás egyik oka bizonyára politikai. Jelentősen gyengült az éneklés színvonala, amikor az államosítás után a kántoroknak választaniuk kellett: maradnak kántorok, vagy taníthatnak tovább az államosított iskolákban. Több mint 90% az utóbbi választásra kényszerült. Lelkészek, lelkész feleségek és mások, sok esetben képzetlen emberek ültek az évről évre romló hangszerek mellé. Évtizedekig alig volt kántorképzés, kevés volt az egyházi énekkar. 

De a romlásnak van egy pszichológiai oka is. Félünk elveszíteni Mári nénit meg Janó bácsit, és közben elszalajtjuk, ha véletlenül jönne, az ifjúságot, és a megújhodás lelkületét is, ha véletlenül érinteni akarna. További probléma, hogy a kiválónak indult, de ma már 58 éves énekeskönyv is részben elavult és alkalmatlan az új viszonyok között önmagában szolgálni. Az utóbbi 58 évben is írtak új énekeket. A mai fiatalság, és a mai 20-30 évesek középgenerációjának énekeit csak ifjúsági alkalmakon éneklik. Majd csak jó ötven év múlva – ha már ők is öregek lesznek – kerülhetnek be ezek az énekek az énekeskönyvbe? Miért van ez az emberöltős lemaradás a református egyházban? Mindezek ellenére és mellett, ma már egyházkerületenként rendszeresen működnek nyári két-három hetes kántorképzők, sok gyülekezetben van énekkari munka, nem egy esetben egészen magas színvonalon. Alkalmilag egyházi zenekarok is alakulnak, főleg ifjúsági vonalon. Az új zene egyben lehet jó minőségű is. Példa erre a tatai Kidron együttes, de több más gyülekezetben is működnek professzionális szintet elért modern ifjúsági zenekarok, gyakran magukírta igei témájú művekkel.  A hagyományos és az új zene, a klasszikus és a könnyűzene ma általánosan elfogadott keveredése sok egyházi vezetőben ellenállást fejt ki. Lehet, hogy ez bizonyos „minőség” édelmet is jelent (ki határozza meg a minőséget?), de az új nemzedék bekapcsolódását is hátráltatja. Valamit valamiért.

Az egyházon belüli szervezetek

A rendszer-változással járó szabadság az egyházon belüli szervezetek önállósulását és szaporodását is hozta. Az alulról jövő kezdeményezés kezdetben még szokatlan és bátortalan volt, csak kisebb csoportok léptek fel a radikális változtatás igényével. Elsőnek a Református Egyházi Megújulási Mozgalom (REMM) szerveződött, 1989. június 3.-án tartotta első nyilvános fórumát. A mozgalom tudatosan kapcsolódott 1956-hoz, és az erdélyi menekültek ügyét is vállalta Német Géza, Pánczél Tivadar és mások vezetésével. (Németh Géza szerepéről külön fejezetet kellene írni; a 70-es, 80-as években kevesen szálltak szembe a pártállamot kiszolgáló egyházi hatóságokkal olyan bátran és nem egyszer hatásosan, mint ő). Az első fórumra a hivatalos egyház még bizonytalanul reagált. Kürti László püspök ellenezte híveinek a részvételt. Tóth Károly püspök viszont megjelent és köszöntötte a fórumot. A második országos találkozón Debrecenben, 1989. október 12-én már kétszázötvenen jelentek meg, Kocsis Elemér püspök is, mint házigazda részt vett. A hónap végén, a Magyar Nemzet című újságban, a Magyar Távirati Iroda kézjegyével „Vallás-, egyház- és népellenes politikát szolgált az elmúlt 40 évben a Református Egyház” címen cikk jelent meg. Ettől kezdve az egyház és sajtó kiadványai, mint a Reformátusok Lapja, elhatárolódott a REMM-től. A közeli egyházi választásokkal eldőlt hatalmi harcok után a szervezet elcsöndesedett, és vesztett jelentőségéből. Sajnálatos, hogy az elnyomás éveiben református vonalon nem tudott kialakulni a piarista Bulányi György atya által vezetett Bokor-mozgalomhoz hasonló irányzat (Talán Németh Géza kezdeményezései közelítik ezt meg).                  

A kommunizmus évtizedeit legéletképesebben az ún. ébredési közösségek élték át, az ő folytatásuknak tekinthető az 1990-ben alakult Bibliai Szövetség. A háborút megelőző és követő években az ébredés gondolata a megmerevedett formák és lelkület megújulását célozta meg, addig ma – meglátásom szerint – a Bibliaszövetség inkább egy idealizált múlthoz való visszatérést szeretne. Ők a legélesebb kifejezői az újtól, a változástól (az ő terminológiájukban: a liberalizmustól) való félelemnek. Bibliai fundamentalizmusuk gyakran kvázi tudományos köntösben jelenik meg, mint amikor természettudományos magyarázatokkal próbálják bizonyítani a biblia mitologikusnak szánt elemeit. Valójában az egyházon belül önálló mozgalomnak tekinthetők, saját hitvallással, tagjaik szoros egybetartásával, akik erőteljesen (alkalomadtán erőszakosan is!) próbálják befolyásolni az egyház életét. Különösen a Dunamelléken, de pl. Szabolcs-Szatmárban is erős a szavuk. Bár van közöttük néhány tudományos felkészültségű vezető, általában a megválaszolandó teológiai kérdéseket lefojtva, hamis, tudománytalan biblicizmussal, és kíméletlenül, kompromisszumra való hajlam nélkül szállnak szembe a más véleménnyel. Különösen káros az ökumené és karizmatikus mozgalom ellenes magatartásuk: szerintük az ökumené az Antikrisztus útját készíti elő.

Számtalan más egyházon belüli egyesület is szerveződött, legtöbbje speciális érdekeket, programokat képviselve, és egyben az egyházon belüli szabad szólásnak és az autonómiának is ők a biztosítékai. Közel harminc szervezetről tudok, mint a Lelkészegyesület (egyházkerületekként külön szervezve), a Presbiteri Szövetég, Nőszövetség, Missziói Szövetség, Diakonisszák Szövetsége, Országos Református Tanáregyesület, Református Egyházzenészek Munkaközössége (ReZeM), Népfőiskolai Collégiumok, több ifjúsági szövetség, Teológiai Élet Ma (THEMA), hogy csak néhányat említsek, vagy a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület, amely gyakran az ún. kultúrprotestáns, hazafias, és inkább jobboldali hangvételt kultiválja.

A szeretetintézmények

Az egyház szeretetintézményei külön fejezetet érdemelnek. Tudjuk, hogy szinte ez volt az egyetlen engedélyezett missziós terület a pártállami években. Akkor is, és az óta is hősiesen végzi egyházunk ezt a nem éppen hálás, de egyházhoz illő és szükséges munkát. Valamikor nagy hangsúlyt kapott ez a feladat, ma a sok másfajta lehetősség mellett ritkábban hallunk róluk, pedig a minőségi munka élvonalába tartoznak, és itt is számottevő növekedés állapítható meg. Már nem csak a Zsinat és az egyházkerületek, de egyes gyülekezetek is alapítanak intézményeket, nem egyszer pályázati pénzeket is felhasználva, mint pl. a Széchenyi-terv juttatásait.  Két színvonalas kórházat is működtet egyházunk: Budapesten az államból visszakapott Bethesda Gyermekkórházat (országos hírű égési osztállyal), és a Kaposvár közeli Mosdóson a privatizációk folytán nem rég átvett kórházat. Ez utóbbit, sajnos, főleg anyagi okokból, épp a napokban a Zsinat visszaadni kényszerült: így maradt csak a Bethesda kórház. Több nagy kórházban működik kórházi lelkészség, némely helyen ökumenikus kápolna is található, és szinte minden kórházba bejárnak a helybeli lelkészek híveik lelki-gondozására. A MRE Zsinatának felügyelete alatt működik 9 szeretet-, nyugdíjas-, vagy kismama otthon, 6 egészségügyi gyermekotthon, 6 rehabilitációs szolgálat, mint pl. a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió, Drogrehabilitaciós Otthon, Iszákosmentő Misszió és mások. Egyházkerületi vagy gyülekezeti felügyelettel működik 17 szeretetotthon vagy idősek háza, a Telefonos Lelkigondozás, a Mozgáskorlátozottak Missziója, a Református Cigány Misszió, a Börtön Misszió (10 intézetben), Vakok Missziója, Süketek Missziója, Hajléktalan Missiós Szolgálat, Repülőtéri Lelkészség, Menekült Szolgálat, Házasság és Családsegítő Szolgálat, Lepramisszió és folytathatnánk. A menekültszolgálat egyik formája az önálló Erdélyi Gyülekezet megalakulása. A magyar hadseregben, komplett Honvédelmi Minisztériumi finanszírozással, hivatásos katonatiszti állományban aktívan működik a Tábori Lelkészi Szolgálat, külön protestáns részleggel, de teljes ökumenikus együttműködéssel a katolikus és más egyházakkal.

A diakóniai és missziós munka része három országos konferencia telep Balatonszárszón (tetemes költséggel, de szépen felújítva), Balatonfenyvesen és Mátraházán. Mind a négy egyházkerületnek van külön lelkészüdülője vagy konferencia telepe, továbbá 42 egyházmegyei vagy gyülekezeti üdülő, konferenciatelep vagy táborhely létezik egy nem régi összeszámolás szerint. A fenti felsorolás nemcsak a rendkívül aktív munka bizonyítéka, hanem egyben azt is jelzik, hogy már vége a régi központosított irányításnak. Sok esetben gyülekezeti szinten is önálló tulajdonszerzés és szervezkedés folyik. Mi ez, ha nem a szabadsággal való egészséges élet jele?

Az egyházi kiadványok és közérdekű szolgáltatások

Heti lapunk, a Reformátusok Lapja, elég nehéz helyzetben van, hiszen rengeteg elvárásnak és érdeknek kellene megfelelnie. A rendszerváltozás után is voltak olyan időszakok, amikor túlságosan a központi vezetés befolyása alatt állt, azóta igyekeznek az önállóságát jobban biztosítani. Folyóirataink és időszakos kiadványaink közül a Confessio, a Református Egyház és a Theologiai Szemle még keresik a profiljukat a változások óta, és az anyagi alapok bizonytalansága is gondot okoz. Az egyházi sajtóban a legörvendetesebb a sok új, kis példányszámú, önálló, és rendszerint színes tartalmú kiadvány, amellyel a különböző szervezetek, csoportosulások, vagy akár a gyülekezetek jelentkeznek. Ez is a szabadság örvendetes mércéje. A Kálvin János Kiadó jelenti a hivatalos könyvkiadást, a költségvetés szorításai közt is dicséretes munkát végez. Említendő még a Parakletos és a Harmat kiadók egyházi jellegű munkája. Természetes itt is találunk magánkiadásokat, vagy külföldről támogatott evangéliumi és egyéb iratmissziót. Budapesten három, vidéken négy református könyvesbolt van, de a legtöbb egyházi hivatalon keresztül is beszerezhető a vallásos irodalom. Sőt, olykor a világi könyvesboltokban, áruházakban is elég gazdag választékban találhatunk hasonló kiadványokat.

Megemlítendők még az egyházkerületenként példás rendben tartott tudományos gyűjtemények, levéltárak, könyvtárak, múzeumok és kiállító helyek. Ezek fenntartása és szakszerű kezelése hatalmas áldozattal jár. Az állam ilyesmire is ad, rendszerint csökkenő mértékben, támogatást. Anyagiak hiányában aránylag kezdő fokon van még a MRE műsorajánlata a közszolgálati rádiókban és televíziókban. Ott vagyunk, nívós, rövid műsorokkal jelentkezünk, de a mai világban sokkal hangsúlyosabb jelenlét szükséges. Ez viszont a megengedhetőnél többszörös anyagi ráfordítással járna. A katolikus egyház már működtet önálló egyházi rádióállomásokat. Ez lesz a jövő iránya.

Az ifjúsági munka
  
Az egyház nagyon is tudatában van az ifjúság jelentőségének. A hit és erkölcstan oktatás, a gyermek- és ifjúsági istentiszteletek, a konfirmációs oktatás, és az egyházi iskolák mellett ifjúsági táborok, kirándulások, versenyek és az ifjúsággal foglalkozók továbbképzése szinte elárasztják az országot. Divatba jöttek az országos, kétévente megrendezett nagy ifjúsági találkozók, mint a Csillagpont, ahol 2005 márciusában már második alkalommal jöttek össze több ezren. Évente rendeznek regionális ifjúsági találkozókat több száz részvevővel. Az informális légkör, a modern zene, a színes program, és a hallgatóság bevonása a témák megbeszélésébe, mind ígéretes és nívós formái az ifjúság megszólításának. Budapesten külön egyetemi gyülekezet van, saját honlappal, néhány más egyetemi városban is. Van több ifjúsági szervezet: Soli DeoGloria (SDG) a református középiskolásoknak, a Református Keresztény Ifjúsági Egyesület (KIE), a Református Fiatalok szövetsége (REFISZ), vannak református cserkészcsapatok, és mások. Ezek egyike se igazi tömegmozgalom. Többnyire néhány elkötelezett személy által szervezett tíz-tizenöt közösségből álló szervezetek, összesen egy-két ezer főt érnek el. Tevékenységük, hatásuk személyfüggő.   

Mint látjuk, az ifjúságnak csak egy kis hányada, akit elérünk, még a nagy rendezvények által is. Másrészt, az ifjúság hitélete és igénye roppant eltérő az átlag gyülekezetétől. Mikor és hogyan lesz integrálódás, vagy egymás mellett párhuzamosan fog ez e két vallásos életforma létezni? Talán ez a két probléma együttesen felelős azért, hogy a már megszólított ifjakat is roppant nehéz a gyülekezetbe beépíteni. Kivétel csak ott remélhető, ahol a szülők maguk is aktív és hitben járó tagjai az egyháznak. Ha nem a szülő vezeti be a gyülekezetbe a felnövekvő gyermeket, akkor az aktív ifjúsági program lejártával, általában az ifjú másfele orientálódik. Ahol a konfirmációs előkészítő unalmas és nem a mai ifjúsághoz szól, ott még a jó előzetes hitoktatás is szinte hiábavalónak bizonyul. Az egyházi iskolák növendékei közül is főleg azok maradnak meg a gyülekezetben, ahol a szülők is már ott vannak. Nem egyszer hallom, hogy az egyházi iskolából kikerültek mind ragyogó öregdiákok, de kevésbé ragyogó egyháztagok. Persze ez még a régi iskolák öregdiákjaira vonatkozik, de félő, hogy ez a hozzáállás öröklődik. Ismerek olyan öregdiákot, aki eljön az érettségi találkozókra, de nem vesz részt az istentiszteleten. Az egyik legfontosabb feladat a gyülekezetek szellemiségét úgy áthangolni, hogy a felnövekvő ifjúság azonnal otthon érezze ott magát, hangot kapjon, és a vezetésbe is bekapcsolódjon.

A teológiai oktatás

Az ifjúsághoz kapcsolódik ez a kérdés is. A pártállami időkben csak Budapesten és Debrecenben volt teológiai akadémiánk. A rendszerváltozáskor visszakaptuk Pápát és Sárospatakot, így ma mind a négy egyházkerületnek van saját akadémiája, mind egyetemi státus birtokosa. Ugyancsak működik református lelkészképzés a határon túl Kolozsvárott és Rév-Komáromban. Az alapképzés öt éves, bár most már a hatodik év is kötelező lett, amikor a már végzett diákok visszatérnek rövidebb-hosszabb továbbképzésre. A teológiáknak köszönhetően református vonalon ma már nincs lelkészhiány, sőt egyesek már túltermelésről beszélnek. Persze, Isten szőlőskertjében soha sincs elég munkás, csak hát Magyarországon nincs annyi fizetést biztosítani képes gyülekezet, hogy tisztességes megélhetést ajánljon minden új lelkésznek. (Igazából lenne elég lelkész, hogy ellássuk a nyugati diaszpóra magyar gyülekezeteit is, - de ez már egy másik téma!). A végzett lelkészek egy része világi pályán helyezkedik el (oktatási, szociális, közigazgatási, egészségügyi, vagy éppen politikai munkakörben). Ez önmagában egészséges jelenség, mert növelheti a teológiailag képzett világiak számát a gyülekezetekben.

Budapesten és Debrecenben van teljes idejű tanári kar, de a többi teológián a legtöbb oktató részidős. Többnyire teljes idejű lelkészek, vagy egyházi vezetők, akik gyülekezeti munkájuk mellett, gyakran órákat utazva adják le óráikat. Közben tovább is képzik magukat, publikálni is próbálnak, elvégre egy egyetemi tanártól ezek elvárt követelmények. Nem könnyű és minden tiszteletet megérdemel az ő igyekezetük. Persze a valamit valamiért elv itt is érvényesül. A minőségi munka csorbul vagy a tanításban, esetleg a felkészülésben, és a gyülekezetek is megérzik, ha a lelkészük nincs teljesen ott. A diákokban is hiányérzet keletkezik, hisz alig akad rezidens tanáruk. Mint fentebb jeleztük, most már volna elég ember, akár a teológiai tanári munkára is, de nincs rá elég anyagi fedezet, és az erre a munkára „minősíthető” ember is még mindig kevés. 

A tananyag még a tradicionális, német módszert tükrözi. Mindenki mindent tanul, rengeteg nyelvet, elméletet, dogmát, szinte katonatiszti mentalitással egy kaptafára neveljük a magyar református lelkipásztort. Szerencsére a diákok már nem hagyják magukat. Így talán színesebb és kevésbé egyformán gondolkozó lesz a jövő lelkésze. Vannak, akik ettől félnek. Véleményem szerint, ez elkerülhetetlen. A diákok tíz-tizenöt tantárgyat is felvesznek egy félévben. Nem csak sok, de elaprózódó is ez. A bibliai héber és görög nyelvből egy-egy szemeszter is minimumnak elég lenne ma, a szótárak, enciklopédiák, kommentátorok és parallel fordítások világában. Inkább több és intenzívebb élő nyelvet tanítanék. Dogmatika, szimbolika, etika, hitvallások, mind-mind külön tantárgyak, holott magasabb óraszámban integráltan talán érdemesebb lenne ezek tanítása. Kevés a pszichológia, a szociológia, a pedagógia; a kommunikációk sokféleségének (kiscsoport dinamika, stb.), a gyülekezet szervezésnek és vezetésnek a tanítása. Már jelentkezik a javulás, több a gyakorlati és a szabadon választott tantárgy, de haladhatnánk merészebben is.

Biztatni kell az idősebb korosztályt is a teológiai tanulmányokra. Amerikára hivatkozom, mert azt ismerem. Ott rendszerint nem az éppen most érettségizett fiatalok jelentkeznek teológiára, hanem olyanok, akik már valamilyen világi szakon végeztek, esetleg több évet munkában is töltöttek, sokan családosok is, és ezzel a háttérrel és érettséggel kezdik a teológiai tanulmányokat. Igaz, ők öt év helyett három év tanulással is beérik, kevesebb elmélettel, de bőséges gyakorlattal. Ennek is van negatív oldala, mégis – úgy érzem – megfelelőbb a mai kor követelményeinek. A felvételi vizsgákat se értem. Miért kell a jelentkezőnek már előre mindazt tudnia, amit állítólag majd az iskolában fog megtanulni? A felvételi vizsga legfeljebb csak azt vizsgálná, hogy alkalmas-e a jelentkező egyetemi szintű tanulmányokat folytatni. Továbbá kérnék egy pszichológiai alkalmassági tesztet, lelkészi és egyéb ajánló leveleket, egy önéletrajzot, és egy interjút.

A felvidéki Révkomárom kivételével teológiáinkon megszűnt a levelező oktatás. Részben érthető, mert nehéz a megfelelő színvonalat biztosítani. Ugyanakkor most Komáromba az egész Kárpátmedencéből járnak levelezős diákok, akik dedikáltak, jó képességűek, és vállalják a hosszú és költséges utazásokat napi munkájuk és családjuk gondjai mellett. Kár lenne ezeket az értékes és érett embereket elveszíteni.   

A teológiák általában jó állapotban vannak, mindenütt vannak számítógépes csatlakozások. A média felhasználás még minimális (lelki-beszélgetések, kiscsoportok, igehirdetések hang- és filmfelvétele, majd azok analizálása, stb.). A diákszálló ellátás, étkezés színvonala és ára még helyenként változó. A könyvtárak és levéltárak szinte mindenütt kiválóak. A tankönyv ellátás viszont egyenetlen. Sok helyen házinyomda vagy sokszorosítás működik, máshol a kevés könyvön osztozkodnak a diákok. A tanárok részéről is (ha lenne idejük rá) több innováció jöhetne. A tananyag, az olvasásra ajánlott irodalom listája szinte évről évre módosulhatna, ahogy a tudás és az elérhető irodalom növekedik.

Nagyon fontos lenne a lelkésztovábbképzés még intenzívebb beépítése a teológiák rendszerébe. A teljes idejű diáklétszám számottevő növekedése nem várható, viszont a továbbképzés, levelező oktatás, világiak teológiai és egyház-gyakorlati oktatása rengeteg lehetőséget és tovább fejlesztést rejt magában. Az amerikai teológiáknál ez egyre nagyobb hangsúlyt kap, munkalehetőséget és jövedelmet is jelent az iskoláknak. Megfontolandó lehet az amerikai doctor of ministry (doktorátus a gyakorlat vonalán, aktív lelkészeknek) valamilyen adoptálása a továbbtanulás serkentésére és elismerésére. Természetesen szükséges lenne a gyülekezetek nevelése is, hogy ezt lélekben és anyagilag támogassák.

Vegyes észrevételek

 Kimaradt-e még valami lényeges? Bizonyára, hisz az egyházi élet ma pezseg, és sok szinten folyik, így nehéz átlátni az egészet. Nem volt szó az új templomépítésekről, rendszerint már modern és művészi kivitelben. Funkcióikban sem katedrálisok már, inkább egyszerre több célt szolgálnak. Fűthetők, kényelmesek, áttekinthetők, és végre van bennük könnyen igénybe vehető vizesblokk. Helyet biztosít énekkaroknak, zenekaroknak, dráma prezentációknak, vagy akár vetítéseknek. A jövő istentisztelete bizonnyal felhasználja ezeket. Másrészt viszont tetemes költséget emészt fel a régi kiürült templomok fenntartása, jobb esetben bizonyos fokú felújítása. Igyekeznek valamelyest fűteni a nagy hodály templomokat. Így is sok helyen a telet a fűthető gyülekezeti termekben vészelik át. Szükséges lenne mindenütt a mikrofon, főleg a lelkésznőknek, de a szereplő gyerekeknek is. Sok templomban a világítás is átgondolatlan, nem egy helyen a szószék vagy az úrasztala félhomályban van, vagy a szolgálattevő alig látja az olvasmányokat.

A régi templomok struktúrája nem kedvez a modernebb, bensőséges, családias légkör és liturgia kialakulásának. Sok helyen, főleg falun, még külön ülésrend van férfiaknak és nőknek. A liturgia szinte teljesen egy kaptafára megy egész évben, és szinte minden gyülekezetben. Van, aki az egyház egységét, a hagyományok tiszteletét látja ezekben, nekem inkább a megmerevedést és a megújulás hiányát jelzik. Temetéseink környezete és légköre alapos átgondolást érdemel. Azt tanítjuk, hogy a temetések a legjobb alkalmak az egyháztól elidegenedett emberek megszólítására a mai elvilágiasodott társadalomban. Erre, nyáron hőségben, esőben, télen hóban, fagyban, fókusztalanul, szétszóródva állja végig a gyülekezet a szertartást. Így nem könnyítjük meg az igére való figyelést. Sürgősen gondoskodni kell fedett, fűthető és kényelmes ravatalozókról. Ez első sorban a temetkezési vállalkozók gondja és költsége kellene, hogy legyen, de az egyház is besegíthet, akár azzal is, hogy templomait vagy gyülekezeti otthonait is felajánlja ravatalozói használatra.
   

Bíztató jelenség az informatika terjedése egyházunkban, különösen az utóbbi egy-két évben szinte ugrásszerű a növekedés. Szinte minden lelkész használ már számítógépet, szinte minden gyülekezetben működik már egy számítógépes kis csapat. Több mint kétszáz vidéki településen gyülekezeteink biztosítják az e-Magyarország pont internetes hozzáférést. Többen az Internetben látják az egyház hierarchikus és szervezeti megújulásának lehetőségét, amely majd elhalványítja a jelenlegi egyházmegye-egyházkerület szintek gyűjtő, de ugyanakkor fékező hatását. A közeljövőben az Internet lehet a különböző rutin gyűlések és megbeszélések találkozó helye. A világiak és a fiatal lelkészek majd megtanítanak minket ezek használatára. A falusi gyülekezetek részére kidolgozás alatt áll egy református kistérségi koncepció, amely felajánlaná kihasználatlan épületeinket és forrásainkat a falvak szolgálatára. Ha tönkremennek a falvak, az gyülekezeteink végét is jelenti.

A változás-készség jele a sok vitával elfogadott új egyházi törvénykönyv. Előrelépés, de azért rövid időn belül folytatni kell a munkát, hisz némely része már a keletkezésekor elavult. Az egyháztagságot még mindig a terület szerinti beosztás alapján a lakóhelyhez igyekszik kötni, mintha nem élnénk egy dinamikusan mozgó világban. Átigazolással, bár többször anélkül, már működik a szabad gyülekezet választás gyakorlata. Törvénykönyvünk kimondja, hogy egyházunk lelkésze csak református vagy evangélikus személlyel léphet házasságra. Meglátásom szerint, ez az emberi jogokba ütközik, és ma már érthetetlen ez a régi katonatisztekre emlékeztető szabály, amely előírta, hogy milyen feltételekkel (és csak parancsnoki engedéllyel) köthet egy tiszt házasságot. A lelkész munkáját bizonyára megkönnyítheti ez az előírás, még tanácsként is ajánlható, de törvényileg megkötni egy ilyen személyes kérdésben a lelkészt, ez az emberi jogok súlyos megsértése. A gyülekezet csak a lelkész szolgálatára tarthat igényt. A lelkész családtagjai épp oly önkéntesek, mint bárki más a gyülekezetben. (Ez természetesen vonatkozik a presbiterekre, és minden tisztségviselőre, vagy alkalmazottra.) Érdekes módón a törvény azt is előírja, hogy csak talpig feketébe öltözve lehet istentiszteleten szolgálni. (A Csillagpont ifjúsági tábori istentiszteleten szóvá is tették az egyik fiatal lelkész lezser öltözetét.) Megvallom, meglep, hogy nagyon sok lelkész kollégám nem érzi rendellenesnek a lelkész házasságára vagy öltözködésére vonatkozó fenti szabályokat. 

Záró gondolatok.

    A kritikai megjegyzéseim ellenére is, egy nyüzsgő, élő és aktív egyház képe rajzolódik ki. Össze se lehet hasonlítani a rendszerváltozás előtti egyház életével és helyzetével. Azt is láttuk, hogy a kezdeti megtorpanások (vezetési stílus, stb.) mára többé-kevésbé kidolgozódtak. Sok mindent nagyon jól és bíztatóan tesz ez az egyház. Az Úr Isten továbbra is a tenyerén hordoz bennünket. Hála érte Istennek, és annak a sok-sok egyházi munkásnak, aki a maga helyén a maximumot adja. Csakis a hála és az elismerés szavai (imája) után lehet helye az alábbi záró megjegyzéseknek.
   

Az egyház világszerte válságban van, nemcsak Magyarországon. Ma divat a humanizmust, felvilágosodást, szekularizációt, globalizmust, liberalizmust, és sok más egyebet okolni a válságért. Bizonyára mindezeknek voltak és vannak negatív vonásai, én mégis Isten szükséges és felszabadító eszközeinek tartom ezeket. A krisztusi mozgalom a világot megújító, dinamikus, korának legélenjáróbb törekvésének indult. Az évszázadok folyamán fokozatosan megcsontosodott, és az egyház is nagyban hozzájárult az emberi szellem és társadalom gúzsbakötéséhez. A reformáció előre lépés volt, de nem eléggé, majd az is megmerevedett. Az egyház önmagában képtelenné vált az egész emberiségre ható további szükséges megújulásra. Isten „kénytelen” volt a világiakat felhasználni, hogy felborzolja az állóvizet. Ilyen értelemben a fentebb felsorolt világi mozgalmak nem ellenségei az egyháznak, hanem Isten reformáló eszközei. Szükséges a velük való baráti párbeszéd, a kölcsönös egymásra hatás, és természetesen a megalapozott kritika is. Gyakorlatilag ez alapvető paradigmaváltást követel az egyház gondolkozásában. Bibliai fogalmakkal szólva, ma már nem elég az új tömlő, de új bor is kell. Nem elég, ha a stílusunkon, vagy egyes külsőségeken változtatunk, hanem az egész krisztusi mondanivalót új megfogalmazásban kell hirdetni és főleg megélni. Ennek kidolgozása nem lehet e tanulmány feladata, és bizonyosan meghaladja a szerző képességét is. A feladatot alázatosan, imádkozva, informáltan és a Szentlélek segítségével csapatmunkában lehet csak végezni (mivel ez egy folyamat, ennek soha sem lesz vége!). Bizonyára sok minden a már meglévő kezdeményezésekből felhasználható lesz. A hangsúly a paradigmaváltásban az új boron van. Az eddig alkalmazott paradigma bizonyára jól szolgált évszázadokon át, de a ma emberét már nem szólítja meg. Hiába a rendszerváltozás, hiába a szabadság, hiába a jó felkészülés, a tehetség és a szorgalom, a társadalom egészét alig-alig szólítjuk meg, pedig nyitva lennének a krisztusi üzenetre. Az egyház küszködik, izzad, védekezik, egy eltűnt magyar református kultúrát és egyházi szellemet próbál félig-meddig megmenteni, közben egy kicsit modernizálódni is. Közben a régi és újabb kegyességi irányok, egyéni ambíciók szinte az egyházszakadás szélére sodornak bennünket. De ez sem a legnagyobb veszély. A legnagyobb veszély, hogy a kor elmegy mellettünk, és népünkhöz nem jut el a krisztusi mondanivaló és lelkület. Természetesen „Isten kövekből is tud fiakat támasztani”. Kérjük Istent, hogy tegyen minket alkalmas gyermekeivé. Ő megteheti.   


(A kézirat lezárva 2006. július 15-én,)    .           
 
 

comments powered by Disqus