Jeszenszky Géza: 75 éve született Antall József
Kedves Barátaim! Miközben ezekben a napokban az MTV2-ben a néha miniszterelnök saját szavaival hallhattuk reflexióit életpályájáról, megjelent, illetve meg fog jelenni pár őt értékelő, mérlegre tevő írás, és előttünk van még a Piarista Diákszövetség megemlékező konferenciája, néhány sértett egykori párttársa valóságos kampányt folytat érdemei kétségbevonása, emléke besározása érdekében.
J.G.
Ha nincs a betegség… (75 éve született Antall József) Antall nem dohányzott, bort (főként somlait) ritkán, főként ünnepi étkezéskor ivott, a rendszeres testmozgást azonban 30-as éveiben elhagyta. Mégis 50-es éveiben is egy kifejezetten fiatalos külsejű, vonzó megjelenésű, sötét hajú, egészséges, testileg-szellemileg friss férfi volt. Szülei 70-es, illetve 80-as éveikben hunytak el. A családban, a barátok között senki sem gondolta, hogy élete fonalát oly hamar elvágja egy szörnyű – bár sok esetben sikerrel gyógyítható - betegség, a non-Hodgkin lymphoma, a nyirokér-rendszer rákja. Rejtélyes, megfejthetetlen egy ilyen betegség keletkezésének az oka, laikusként azt is el tudom képzelni, hogy a rendszerváltozásban vitt szereppel járó stressz, a mélyen átérzett politikai felelősség lobbantotta azt föl. Antallban a legendás önuralom és higgadtság mögött ott volt a tudat, hogy „annyi balszerencse” után az ország, a magyar nemzet kapott a Sorstól, a gondviseléstől egy váratlan nagy esélyt, de ezt a Végzet, vagy saját hibáink el is vehetik tőlünk. Ez a tudat minden bizonnyal nyomasztotta.
A betegség első tünetei a választások körül, a győzelem pillanataiban jelentkeztek, de a mások esetében egyébként kitűnő diagnosztának bizonyuló orvostörténész a betegség első jeleire nem fordított kellő figyelmet – mert másra kellett figyelnie. Koalíciót kellett szerveznie, kormányt kellett alakítania, programot kellett készíteni, el kellett kerülni a fenyegető, örökölt államcsődöt, indítani kellett a radikális gazdasági reformokat, be kellett mutatkozni a nagyhatalmak, a világ előtt, kérve támogatásukat az átalakítás még kipróbálatlan útjához. Mindez magyarázza, hogy a betegség megállapítása után is csak késve, 1990. október 24-én került sor az elkerülhetetlen, de teljes gyógyulást ígérő műtétre. A beavatkozás sikeres volt, a további kemoterápiás kezelés után a miniszterelnök leletei 1991. tavaszán negatívak voltak, állapota gyógyultnak tűnt. Egy nagyon aktív, eredményes, hatásos beszédeket, széleskörű ismertséget és népszerűséget hozó kormányzási szakasz következett. Ezt törte meg jó félévvel később a betegség tüneteinek újbóli jelentkezése.
Az merő spekuláció, hogy mi történt volna, hogyan alakult volna a kormányzás, a belpolitika, ha Antall nem betegszik meg, vagy ha a gyógyulás teljes és tartós lett volna. Azt nem állítom, hogy az MDF és koalíciós partnerei, köztük a Torgyán által tönkretett kisgazdák, meg tudták volna nyerni az 1994-es választást, hiszen a rendszerváltó kormányok - az átalakulással járó terhek és csalódottság következtében – lényegében véve minden országban vereséget szenvedtek. De ha Antall egészséges, akkor más esélyekkel mentünk volna neki a választásnak. Akkor 1994-ben nem éleződött volna ki végzetesen a kormány és a sajtó viszonya, a választási kampányt nem kísérte volna annyi balfogás, és az MDF bizonyosan jobban szerepelt volna. Ha emellett a Fidesz is csak kissé jobban szerepel, akkor az MSZP nem szerez 34 %-ot az első fordulóban, és egy olyan koalíció jöhetett volna létre, amelyben nincs is bent az MSZP, az utódpárt. Ha a szocialisták akkor nem kerültek volna kormányra, akkor nem alakul ki, vagy szilárdul meg gazdasági túlhatalmuk, és akkor a magyar politika egészen más útra tért volna.
Amennyiben Antallal szemben is győzött volna az MSZP és vele alakít kormányt az SZDSZ (ami megint kétséges), akkor ellenzékben az MDF a szétesés helyett megerősödött volna. Antallnak az ellenzéki szerep igazán a vérében volt. Az angol parlament legszebb hagyományait csillogtatta volna, amikor kivesézi a Horn-kormány működését. 1998-ban a második Antall-kormányban Orbán Viktor lehetett volna a külügyminiszter, Bod Péter Ákos a teljhatalmú gazdasági miniszter, (én akkor is Washingtonba mentem volna), akkor töretlenül fejlődött volna a gazdaság, emelkedtek volna a jövedelmek, nem ölt hatalmas méreteket a korrupció, Magyarország megőrizte volna helyét az új EU-tagállamok élbolyában.
Ha nem jön az a betegség…
(Megjelent a Gondola elektronikus portálon)
Zágrábban, az Antallról elnevezett úton álló mellszobra előtt április 5-én a következő szavakkal emlékeztem meg a magyar államférfiról.
Jeszenszky Géza beszéde Antall József zágrábi szobránál 2007. április 5.
Főpolgármester Úr, Klára asszony, Elnök Asszony, Nagykövet és Képviselő Urak, a két baráti kör tagjai, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Magyarországon sokan, bár nem elegen igyekszünk követni az Antall József által kijelölt utat. Itt, Zágrábban, a róla elnevezett úton, születésének 75. évfordulóján ismét megemlékezünk személyéről, Horvátországhoz fűződő viszonyáról.
Számomra a megtiszteltetés mellett személyes öröm is, hogy Zágrábban, ahol a rendszerváltozás előtt is otthon éreztem magam, mert sok minden a régi Közép-Európára, sőt a régi Budára emlékeztetett, ahol a közös történelem köszön vissza az utcanevekről és a szobrokról, most egy független állam fővárosában állhatok a nagy magyar államférfi mellszobra előtt, aki nekem tanárom volt, majd barátom, rokonom lett, s akinek a kormányában szolgálhattam.
Antall József neve 1988-ban még Magyarországon is ismeretlen volt. Egykori diákjai mint legjobb, életükre meghatározó befolyást gyakorló tanárukként emlegették. Széles baráti és ismerősi köre mint egy különleges nagy műveltségű történész-muzeológust, egy szellemes, jó kedélyű, segítőkész, a kommunizmus elméletével és gyakorlatával szemben megalkuvást nem ismerő férfit ismerte. 1989-ben Magyarország mint a békés rendszerváltozást elérő tárgyalások vezéregyéniségét ismerte meg. Ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1989 második felében – a magyar és a lengyel példát követve - az összes európai kommunista csatlósállam rendszere összeomlott. A következő évben az egykori kommunista tömb első szabad választásán győzelemre vitte a Magyar Demokrata Fórumot, s ennek nyomán hamarosan a világ vezető politikusai ámultak el, hogy a Vasfüggöny mögül egy milyen világpolitikai tájékozottságú, milyen széles látókörű, milyen koncepciózus vezető érkezett körükbe. Életében, majd halála után a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak róla a nagy demokráciák vezetői, az idősebb Bush, Kohl, Thatcher és Major, Mitterand és Chirac. Nem azért fogadták mindenütt olyan jól, mert a szájuk íze szerint beszélt, hanem éppen ellenkezőleg, amiért új szempontokra hívta föl a figyelmet és számos bátor kezdeményezést tett. Oroszlánrésze volt a Varsói Szerződés, majd a KGST közös megegyezéssel történő feloszlatásában, a Visegrádi Együttműködés és a Közép-európai Szabadkereskedelmi Egyezmény létrehozásában, Magyarország és szomszédai NATO- és EU-integrációja kezdeményezésében.
A történész-politikus alaposan ismerte a Magyarországgal szomszédos államok múltját és aktuális politikai helyzetét. 1990-ben még ő sem számított Jugoszlávia gyors szétesésére, de örömmel látta, hogy májusban Horvátországban az MDF-hez hasonló politikai filozófiát valló erők győztesen kerültek ki a 40 év utáni első többpárti választásokból. 1990. június 22-én, mint az Antall-kormány külügyminisztere, megnyitottam Magyarország zágrábi főkonzulátusát. Akkor ismerkedtem meg Tudjman elnökkel és Mesic akkori horvát miniszterelnökkel. Kitűnő horvátországi benyomásaimról szóló beszámolómat Antall megelégedéssel fogadta, hiszen nagy rokonszenvet érzett a magyarok nehéz történelmét nyolcszáz éven át velük megosztó horvátok iránt. Ő maga egy jó évvel később, 1991. július végén kereste fel Horvátországot, amikor a Hexagonale nevű közép-európai együttműködési szervezet Dubrovnikban tartotta kormányfői értekezletét. Ott kaptuk meg a hírt az első fegyveres összetűzésekről. Nyilvánosan és Tudjman elnökkel folytatott külön megbeszélésén is Antall kifejezte meggyőződését, hogy Európa közvetítésével a délszláv válságot erőszakmentes és demokratikus úton, a népek önrendelkezési joga, az általános emberi jogok és a kisebbségek jogai figyelembe vételével kell megoldani. Magyarországon az ún. Jugoszláv Néphadsereg Horvátország elleni szeptemberi támadását, majd a déli határaink mentén kibontakozó háborút aggodalommal és a védtelen áldozatok iránti mély részvéttel fogadtuk. Helyzetünket külön nehezítette az autonómiájától ténylegesen megfosztott Vajdaság tartományban élő közel félmilliónyi magyar közösség, akik - horvát nemzetiségű barátaikkal, szomszédaikkal együtt - túszhelyzetben voltak, kiszolgáltatva a szerb nacionalizmusnak. Ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy külföldi partnereinket, így az Európai Közösség és az Egyesült Államok vezetőit, pontosan tájékoztassuk a délszláv háborúval kapcsolatos ismereteinkről, és kifejtsük a rendezésre vonatkozó elképzeléseinket. Antallal együtt meghívottként vettem részt az EK külügyminisztereinek 1992. januári találkozóján, ahol végül megszületett a döntés Horvátország és Szlovénia függetlenségének az elismeréséről. Akkori benyomásom is az volt, hogy a döntésben szavainknak, érveinknek, Antall tekintélyének súlya, komoly hatása volt. Ezért is tartom indokoltnak, hogy itt, Zágrábban Antall József mellszobra hirdeti a horvát-magyar barátság legújabb fejezetét.
Mint Antall egyik legrégibb ismerője, s mint eszméinek - képességeimtől tellően - hűséges követője, meg merem kockáztatni, hogy ha egy kegyetlen betegség következtében nem veszítettük volna őt el olyan korán, 61 éves korában, akkor nagy tekintélyével elő tudta volna mozdítani Horvátország méltányosabb kezelését a különféle nemzetközi fórumokon, akkor talán e két ország ma már formálisan is egymás szövetségese volna, s kapcsolataink még meghittebbek lennének. Akkor Magyarország még aktívabb szerepet vállalt volna a Balkán későbbi válságaiban, és a térség nemzeteinek és nemzeti kisebbségeinek a viszonya a mainál jobb, rendezettebb lenne. Túl bátornak tűnhet az a feltételezésem, hogy Európa és Amerika viszonyába is bele tudott volna szólni, de az bizonyos, hogy a magyar közvélemény ezt a viszonyt ma másként szemlélné. Végül abban is biztos vagyok, hogy az újabb oroszországi politika hazai és nemzetközi megítélésében is határozott, iránymutató álláspontot foglalt volna el.
Egy éve jelent meg Magyarországon egy vaskos tanulmánykötet „A politikus Antall József” címen, pár hete írásainak és beszédeinek új kiadása, végül pár napja azokból egy német nyelvű válogatás. Úgy vélem hasznos lenne, ha a horvát közönség is megismerhetné legfontosabb gondolatait, hogy az előttünk álló szobor mögötti politikus, a horvát nemzet barátja, és az ember is megelevenedjen.
Végül jelentem, hogy a Magyar Hírlap holnapi, húsvéti számában jelenik meg Antall örökségéről írott cikkem. „Antall és a rendszerváltozás” címmel májusban, az Antall-kormány megalakulásának az évfordulóján tervezem megjelentetni a támadások egy részére adott közvetett válaszomat. Ismételt húsvéti jókívánságokkal
Jeszenszky Géza