Bőjtös László: Clevelandi emlékbeszéd - 1848 március 15 - 162 évfordulóján
Tisztelt Emlékező Közösség!Hölgyeim és Uraim!
Fiatalok, Cserkészek!
A 162 évvel ezelőtti Március 15-i magyarországi történelmi esemény emlékezésére és ünneplésére jöttünk össze. Nincs a magyar történelemnek ehhez hasonló eseménye, ami ennyi éven át is példaként áll előttünk.
Mindannyian ismerjük mi történt akkor. Mégis pár mondatban idézzük fel ezt: A XIX-ik század, az 1800 -as évek elejétől egy általános szabadság mozgalom jelentkezett Európában. 1848 februárjában Párisban kitört a forradalom és köztársaságot kiáltottak ki. Heteken belül megmozdult Bécs, München, Berlinés Pest-Buda is. 1848 március 3-án Kossuth hires pozsonyi parlamenti beszédében Magyarországnak alkotmányt követelt. Március 11-én Irinyi József, a modern polgári magyar nemzet életkereteit 12 pontban fogalmazta meg.
Március 14-én V.Ferdinánd császár és király megigérte, hogy alkotmányt ad az örökös tartományoknak, és engedélyezi a teljes sajtószabadságot.
Március 15-én Pesten győzött a forradalom. A márciusi fiatalok cenzúra nélkül kinyomtatták Petőfi Nemzeti Dal-át és a 12 pontot. Egyetlen nap alatt óriássá nőtt egy leírtnak hitt nemzet.
Álljunk meg ennél a szónál, hogy forradalom. Mennyit hallottuk ezt és milyen homlokegyenest ellenkező tartalmi töltettel. Akik éltek 1945 után Magyarországon tudják, hogy olyan ugynevezett forradalmat ünnepeltettek velünk, mely intézményesítette az erőszakot, jogtalanságot, semmivé téve mindent, ami érték, szent, ami tulajdon. Az 1848 március 15-i forradalom nem elnyomást hozott, hanem szabadságot. Nem jogfosztást eredményezett, hanem jogokat adományozott. Nem fordította szembe egymással a társadalom különböző rétegeit, hanem éppen ellenkezőleg belőlük egységes nemzetet kovácsolt. Csodálatos ritka, egyedülálló pillanata volt ez történelmünknek. Mondhatnánk egy kegyelmi állapotnak, amikor a nemzet minden rétege, csoportja, tagja felfedezhette azt, ami neki szól, ami őérte történik. Az egyén is mindenek felett állónak tekintette a haza ügyét és egyéni boldogulását csak a haza boldogulásán keresztül látta megvalósíthatónak.
A később szabaságharcra kényszerített forradalom sorstragédiája ellenére történelem formáló mozzanata lett a magyar históriának. Az azóta eltelt 162 évben, jó és rossz időkben, háborúban és békében, diktaturában és demokráciában, jólétben és éhinség során mindíg, mindenütt ugyanazt az üzenetet hordozták és hordozzák ma is. Azt a szót amely erre a napra vonatkoztatva soha nem lesz elcsépelt: hazaszeretet.
1848 márciusában Petőfi által talpra szólitott nép azóta sokmindenen ment át. Volt idő, hogy térdre rogyott, megalázták, kiszipolyozták, lábukat törölték benne. Magyarországot elözönlötte a gonosz, mindent elvett, elvitt–csak a hitünket nem tudta bár volt és van idő, hogy ez is megingott. Abból a 162 éves hitből kell merítenünk a ma előttünk álló feladatokhoz.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Fiatalok. Talán többször hallották a jelenlevők tőlem a mi magyar létünk helyzeti definicióját. Nevezetesen azt, hogy van egy magyar állam ami megcsonkításában a mai Magyarország. Ennek határa nem esik egybe a magyar nemzet határával, mert a nemzethez tartoznak az u.n. határontúli magyarok (Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, Erdély és a világon szétszórtságban, diaszpórában élök. Mi az amerikai szórvány magyarság része vagyunk. Természetesen ezt vállalni kell. Kapcsolódásunk nem a mindenkori politikai vonal, hanem az örök magyar értékek lelki és szellemi hálózata: a kultúra, a történelem és jó lenne, ha ehhez a közös nyelv is kapcsolódhatna.
Ez évi, immár 162-ik évfordulóját 1848 március 15-ének -mint mindíg- a világ magyarsága mindenütt ünnepelte. Az igazi ünneplés a történelmi eseményre emlékezésen kívül, a ma kivánalmainak, gondjainak a megoldás keresése is. Éppen ezért a történelmi visszaemlékezés, annak szellemi értékelése után térjünk át a magyar nemzet mai problémáira, gondjaira és feladataira.
Magyarország pár hét múlva választási urnákhoz járul, hogy 8 évi nehéz esztendő után változtasson sorsán. Meg kell jegyeznünk, hogy az ország vezető rétegét nem egy külföldi nagyhatalom szuronyai-mint 20 egynehány éve- erőszakolták az országra, hanem a nép választotta. Kivánatos lennne most, hogy akaratuk és hitük a hires márciusi nap szelleméből fakadjon. Ennek első számú gyakorlati igénye az, hogy ne csak 50-60 % érezze kötelességének a szavazást, hanem legyen ez történelmet csináló létszámú résztvétel.
A határontúli nemzettestvéreink ez idei eseménytörténéseire azért is van rátekintésünk, mert tulajdonképpen a mi clevelandi ünneplésünk, ma 21-én 6 nappal van márc 15 után.
Az ő sorsuk egyenlő a 162 év előtti magyar sorsal. Akkor Ausztria fenhatósága alatt éltünk, a Trianoni békediktátum által leszakított magyar nemzettestek immár több mint 80 éve az u.n utód államok uralma alatt. Igazi hazájuk nincs a szülőföld ellenére, jogrendszerük és gazdasági életük nem az övéké. Mindennapi harcuk, így a mostani ünnepen is a szabad, egyenlő élet, amit egy igazi demokráciának meg kellene adnia.
Emlékeztek az erdélyi városok, csak néhányak említve: Kézdivásárhely, Marosvásárhely Csikszereda, Sepsiszentgyörgy. Kézdivásárhelyen az ünnepségen kiállították Gábor Áron 1848-as rézágyúját, mely 40 év után került újra Székelyföldre. Tőkés László európai parlamenti képviselő újra az autonomia igényét hangsúlyozta és idézve Gábor Áron kijelentését, hogy “lészen ágyú”, így folytatta, hogy lészen autonómia.
A felvidéken, a mai Szlovakiában egy ideje a paranoikus szlovak nacionalizmus dühöng. Ennek egyik abszurditása a nyelv törvény, mely limitálja a magyar nyelv használatát. Évekkel ezelőtt átformálták a megye rendszert vertikális, észak-déli alapon, hogy a magyar többségű déli részek többé ne jelentkezhessenek látszám előnnyel. Most büntetni akarják azt, aki magyar nyelvet használ ott, ahol nincs 20%-nyi magyar. Egy úgynevezett “hazafiassági “ törvényt kreáltak, de ez már olyan abszurdnak tünt, hogy ugyan erős tüntetés is befolyásolta, de a szlovák köztársasági elnök ezt nem irta alá. Ugyanakkor öröm látni, hogy vannak józanabb szlovák értelmiségiek, történészek és egyszerű polgárok akiknek ez már sok. A magyar nemzet iránti gesztusértékű megemlékezésen majdnem kéttucatnyi szlovák értelmiségi, -író, publicista, képzőművész, szinész vett részt a Pozsonyban levő Petőfi Sándor szobor megkoszorúzásán. “Azért jöttünk ide, hogy tompítsuk a nacionalista indulatok élét. Akciónk felhívás, hogy nyugalomban és békében éljünk, s mindennapjainkat a nacionalizmus helyett az Európáért való küzdelem jellemezze” mondotta az újságíroknak egy szlovák szinésznő.
Az Ukrajnához tartozó Kárpátalján aránylag nyugodt volt a helyzet 10-15 évvel ezelőtt. Most ott is felerősödött az asszmilálási folyamat, ami először az oktatás ellehetetlenítésében akarja tervét véghez vinni. Itt is a Petőfi szobornál, Ungváron tartotta központi rendezvényét a Magyar Kultúrális Szövetség. Ennek elnöke, Kovács Miklós, párhuzamot vonva a 162 évvel ezelőttihez, hasonló összefogásral, a nemzetükkel való sorsközösség vállalására szólitotta fel a kárpátaljai magyarokat. Kiemelte, hogy kárpátaljai magyarságnak a megmaradásért folytatott küzdelme csak akkor lehet eredményes, ha tagjai közül elegen vállalják gyermekeik magyar iskolába iratását, vagy választáskor a magyar pártra való szavazást.
A Délvidéki Szerbia fennhatósága alatt élő magyarok helyzete váratlanul kedvezően javult. A nemzeti kisebbségek tisztelete és jogainak elismerése terén nagyon pozitív lépések történtek. Odáig ment ez, hogy biróság kimondotta, hogy a második világháború végéni partizán bosszú, ami magyar ezreket gyilkolt le, egy ideológia bűn volt. A délvidéki magyar helyzet szinte példaképű most, ahogy az oda látogató magyar köztársasági elnök ezt nevezte.
Mindezen példák után térjünk a mi, az amerikai szórványmagyarság kérdésére. Még tovább szükítve ezt itt Clevelandra.
Talán itt abba kellene hagynom és felszólítani a jelenlevőket, hogy mindenki mondja a saját gondolatát...és együtt fogalmazzuk meg a jelenünket és jövőnket.
Maradva azonban itt, megpróbálom én ezt vázlatokban önök elé vetíteni. A mi helyzetünk nem olyan, mint 162 évvel ezelőtt az osztrák hatalam alatt levő magyarság esetében. Olyan erős asszimilációs nyomás és nemzeti öntudat tagadás sincs Amerika részéről, mint az u.n. határontúli nemzetrészeink esetében, ahogy ezt az előbbiekben felvázoltam.
Itt meg kell jegyeznem azonban azt a nemvárt és máig érthetetlen, eddig megváltoztatásáért hiába küzdő jelenséget, hogy ez a hely ahol ma együtt vagyunk akaratunk ellenére a megkérdezésünk nélkül elvétetik tőlünk. Ha nem lesz változás e hatalom döntésében, akkor ez az utolsó alkalom, hogy itt emlékezünk nemzeti ünnepeinkről és itt munkálhatjuk amerikai magyar életünk jelentős részét.
E krizis állapoton kívül, mint ahogy említettem más nem sanyargatná magyar munkánkat, mégis fogyunk és évről évre zsugorodik magyar életünk.
Mindezek ellenére vannak dicsérő és életet jelentő jelenségek. Mindannyian, akik eljöttek ide ma, egy értéktöbblet örzői. Egy értéktöbbletet hordoznak magukban amit magyarságunk jelent. Különböző időben és okok miatt kerültünk el származásunk helyéről. Gyermekeink pedig itt születtek. A legnagyobb biztatás abban van, hogy az itt születettek, sőt már az ő gyermekeik munkálják a cserkészeten és magyar iskolán keresztül azt a magyar együvé tartozás szellemét ami ragasztóként köt bennünket a magyar egyetemességhez, a magyar nemzethez.
Ezt azonban akarni és munkálni kell. Létünk az egyházakon és intézményeinken keresztül művelődik. Ezeket támogatnunk kell résztvételünkkel. Nemcsak kiki a maga csoportját, vagy egyesületét, hanem a lehetőséghez képest mindet, ami ezt a munkát végzi. Hiszen a legnagyobb érzések egyike az összetartozás érzése.
A jövőnkre, a fiataljainkra térve még röviden: A munka és többletérték, amit magyarságuk jelent ütköztet néha a körülöttük levő világban. Minden pozitivumnak van egy negatív oldala. Akkor is ha úgy érezzük, hogy megéri ezt csinálni, ne hanyagoljuk el a visszafogó erőket, mert csak azon tudunk változtani és hatását csökkenteni, amiről tudomást szerzünk.
Bizonyos egyensúlyt kell fenntartani magyar ténykedésük és az amerikai életben való résztvételük között. Fontos a két kultúra bensőséges ismerete, a kétnyelvűség és a kettős lelkiség elsajátítása. Gyermekeink büszkék lehetnek a létüket meghatározó amerikai hazájukra és szüleik, vagy nagyszüleik hazájára egyaránt. Tudniuk kell élni a kettős hűséggel, a határokat átszárnyaló közösségi tudattal!
Ezt a lelkiséget táplálni kell, hogy megmaradjon. Hogy szolgálni tudjon bárhol a világon.
Reményik Sándortól véve az intelmet: “Én nem félek a széthulló világtól, amig a lelkem erős sziklafészek. Én csak a széthulló önmagamtól félek. Attól, hogy sorsunk kérdéseire nem csendül bennem méltő felelet” comments powered by Disqus