A délvidéki magyarság múltja és jelene
Szívmelengetô volt a részünkre amikor a néhai Antall József miniszterelnök kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Ekkor éreztem elöször, hogy van egy anyaországom, hogy Magyarország az anyaországom.
Ribár Béla ny. egyetemi tanár elöadása az ITT-OTT tábor-konferencián, Lake Hope-on, a Reménység Tava mellett, 2001 augusztusában.
A magyar történelem gyászos eseményei a tatárjárás, a mohácsi vész, az 1848-as és 1956-os forradalmak leverése, de ide soroljuk az 1920-as igazságtalan trianoni békediktátumot is. Nem lehet igazságosnak nevezni egy olyan békediktátumot, amely több mint négymillió magyart szakított el az anyanemzettöl és kisebbségi sorsba kényszerített. Nem lehet igazságosnak nevezni a békediktátumot, mert az elszakított országrészeken nem juthatott kifejezésre a népek önrendelkezési joga, nem engedélyezték a népszavazást, amellyel a lakosság kinyilváníthatta volna azon óhaját, hogy mely államban szeretne élni. Így került a Délvidék is az újonnan alakult mesterséges tákolmány, az SzHSz királyság fennhatósága alá, annak ellenére, hogy a szerbek ezen a területen kisebbségben voltak. Így kerültek szüleim is, akik még 1920-ig magyar állampolgárok voltak kisebbségi sorsba és én már ebben a sorsban születtem, de a kisebbségi érzés sohasem vett erõt rajtam, mert magyarságomra mindég büszke voltam!
Az SzHSz királyság megszüntette a magyar középiskolákat a Délvidéken. Belgrádban engedélyezett ugyan egy ún. magyar tanítóképzõt, amelyben a leendö magyar tanítók csak a magyar nyelvet és a hittant tanulhatták anyanyelvükön. A magyarlakta településeken hat elemit engedélyeztek magyar nyelven, de a "névelemzést" alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a szláv hangzású neveket viselök - annak ellenére, hogy ôk magukat magyarnak vallották - szerb iskolába kellett, hogy járjanak. Így akarták az asszimilációt elôsegíteni.
1941 tavaszán Bácskát visszacsatolták az anyaországhoz, Bánát pedig német fennhatóság alá került. A Bácskába bevonuló magyar hadsereget a magyarok felszabadítóként üdvözölték, amiért 1944-ben a megtorlás napjaiban sokan életükkel fizettek.
1944 őszén megkezdődött a délvidéki magyarság első tragikus kálváriája. A titoi hatalom két hónapig katonai közigazgatást vezetett be és ez idő alatt több tízezer ártatlan magyart végeztek ki vagy vertek agyon. Ezeket az eseményeket szülöfalumban, Torontálvásárhelyen éltem át ahol "csak" nyolc magyar lakóst hurcoltak el a partizánok néhány helybéli szerb segédletével és a szó szoros értelmében agyonverték őket. Köztük volt Gachal János is, a helybéli református tiszteletes. Gachal tiszteletesen kívül még vagy harminc különböző felekezethez tartozó lelkészt hurcoltak el és gyilkoltak meg a partizánok. A délvidéki magyar történelmi egyházak még adósai annak, hogy feltárják és megírják ezeknek a mártír papoknak a tragikus történetét.
Külön meg kell említeni három dél-bácskai falu magyarságának tragikus sorsát. Csúrog, Zsablya és Mozsor minden magyar lakósát koncentrációs táborba helyeztek, a férfiak nagy részét kivégezték, az asszonyokat, gyerekeket és öregeket pedig hónapokig sótlan vízbe főtt kukoricaliszten tartották, aminek következtében több százan meghaltak, köztük sok csecsemő is. A túlélőket örökre számüzték szülöfalujukból és minden vagyonakat elkobozták tőlük. Ezekröl az eseményekről ír Teleki Júlia Keresem apám sírját címü könyvében.
1945-ben a kommunista hatalom megkezte a szerbek és montenegróiak tömeges betelpítését a kiüzött vagy kivégzett németek és magyarok helyébe. De magyarlakta falvakba is telepítettek, hogy megváltoztassák a helység etnikai összetételét, tehát etnocídiumot hajtott végre a titoi hatalom! Ezt pedig tiltja a nemzetközi jog, de a nyugati nagyhatalmak semmit sem tettek ellene. Milosevics hatalomra jutása sorscsapást jelentett nemcsak a délvidéki magyarságra, de jugoszlávia egész lakosságára is. A szerbek tragédiája az, hogy nagy részük erre csak egy évtized eltetlével eszmélt rá és még mindég vannak követői, dehát minden gazember megtalálja a maga híveit!
A hatalma alatt bennünket, délvidéki magyarokat ért károkat sérelmeket és veszteségeket szeretném felsorolni a teljesség igénye nélkül.
Az újvidéki rádió magyar szerkesztöségének volt egy rádiószinházi osztálya, melynek minden tagját elbocsátották éllásából. A magyar szerkesztöségnek volt egy erős ultrarövid hullámu adója, melyen 24 órán át sugárzott müsort. Ezt is megvonták tölünk és most egy gyengébb adón sugározhatják a müsorukat, amelyet kevesebben hallgathatnak. Annak ellenére, hogy adófizetö polgárai vagyunk ennek az országnak, a milosevicsi korszakban a középiskolás diákjaink részére több évig nem adtak ki tankönyveket.
Az Újvidéki Egyetemenen ha tanári vagy tanársegédi állásra írtak ki pályázatot, azt magyar nemzetiségü nagyon ritkán nyerhette el, mégha jobb eredményeket, több tudományos munkát mutatott is fel. Ezekröl az esetekről írtam is akkoriban a napilapunkban, a Magyar Szóban. Milosevics hatalomra jutásáig az Újvidéki Egyetem Jogi Karán a magyar tanárok, megszervezték a magyar nyelvü oktatást, aminek köszönhetően minden évben 40-50 magyar ajkú hallgató is jelentkezett erre a karra. A milosevicsi hatalom megszüntette a magyar nyelvü oktatást és a magyar tanárok egy részét elbocsátották állásából.
Sajnos van olyan tanszék az Úividéki Egyetemen, mint amilyen a TTK Földrajzi Tanszéke, ahol egy magyar tanár vagy tanársegéd sem dolgozik. Az Újvidéki Egyetem más karairól is több magyar egyetemi tanárt bocsátottak el vagy a fiatal tanársegédek maguk hagyták el állásukat és menekültek el a katonai behívó elöl Magyarországra vagy Nyugatra.
A vezetõ beosztásokból mindenhol elbocsátották a magyar nemzetiségüeket, néhány janicsár kivételével, akik beléptek a Milosevic vagy feleségének a pártjába. De nemcsak a vezető beosztásból menesztették a magyarokat, hanem sok-sok más munkahelyről is és helyükbe szerb menekülteket alkalmaztak. Így kezdődött a magyarok szisztematikus elszegényítése.
A milosevici soviniszta rendszer hatalomra jutásával megkezdődött a délvidéki magyarság újabb tragikus kálváriája. Amikor kitört a délszláv háború, az akkori érdekszervezetünk, a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség kijelentette, hogy ez nem a mi háborúnk és mi magyarok nem akarunk részt venni a délszláv viszályban. Ennek ellenére a magyar fiatalokat és katonaköteleseket a hadseregbe sorozták és a frontra vezényelték őket, méghozzá lakossági számarányunkhoz képest nagyobb számban. Sajnos több mint ötven magyar vesztette életét ebben az esztelen és értelmetlen szerbek, horvátok és bosnyákok közötti testvérháborúban. A fiamnak és a vejemnek is bujkálnia kellett, hogy el ne vigyék őket a frontra. Mint már mondottam volt sokan külföldre, főleg Magyarországra menekültek a katonai behívó elől. Hogy hányan menekültek el szülöföldjükröl azt majd a következő népszámláláskor fogjuk megtudni. Valószínüleg néhány tízezret tesz ki a délvidéki magyarság újabb számbeli vesztesége.
Horvátországi, boszniai és koszovói szerbek százezreit telepítik, immár harmadszor a Vajdaságba. (Az elsö betelepítés a királyi Jugoszláviában történt a huszas években. A második betelepítés pedig a titoi korszak kezdetén.) A betelepültek közül sokan az üresen maradt házakba törnek be, kiknek tulajdonosai vagy elmenekültek vagy vendégmunkásként Nyugaton dolgoznak. Tehát újabb etnocídiumot hajtottak végre és a Nyugat újfent semmit sem tett ez ellen. A betelepültek fenyegették az itt élõ magyarokat és horvátokat, nem ritkán a házukra lõttek vagy kézigránátot dobtak az udvarukba. És a milosevici hatalom rendõrei tétlenek voltak! Egyesek a magyarok elleni gyülöletüket falfirkákon, fejezték ki. Ilyen falfirka éktelenkedett Újvidéken hónapokig a délvidéki magyar sajtóház falán a következő szöveggel: Gyülölöm a magyarokat - Szerb gyerekek.
A fasiszta eszméket valló szerb radikális párt vezére, Seselj vajda a szerb parlamentben azt mondta, hogy a magyaroknak egy, a szlovákoknak pedig két szendvicset fog adni a kitelepítésükkor, mivel a szlovákoknak tovább kell, hogy utazzanak Szlovákiába, mint a magyarok Magyarországra. Ugyancsak a szerb parlamentben hagzott el egy korlátolt szerb képviselö szájából, hogy a magyarok 1956-ban jöttek a Vajdaságba és a kitelepítésüket ajánlotta.
A milosevici korszakban rendszeressé vált a magyar fiatalok megverése, melyek közül csak néhányat fogok megemlíteni. 2000-ben az újvidéki autóbuszban egy szerb telepes megvert egy fiút csak azért, mert a barátnőjével magyarul beszélt. Az aggasztó az esetben az, hogy a többi szerb utas szótlanul türte ezt a barbár cselekedetet és nem kelt a magyar fiú segítségére! Az esetről az akkori szerb ellenzéki újságok elítélően írtak, de a soviniszta rendszer sajtója meg sem említette. Az iskolában, ahol kisebbségben vagyunk, a magyar tagozatok diákjai nem mertek a szünetben kimenni az udvarra, nehogy megverjék őket és a szerb iskolaigazgatók mindezt tétlenül türték. A legújabb verésről, ami már a mostani, magát demokratikusnak nevezett kormány idejében történt egy hónapja értesültem. Szabadkán az egyik iskola névváltoztatást hajtott végre és Széchenyi István nevét vette fel. Talán ez bõszített fel két szerb személyt, akik az iskola magyar igazgatóját megverték. Egyedül ebben az esetben találta meg a rendörség a tetteseket és remélem elnyerik méltó büntetésüket.
Milosevic hatalomra jutásáig Vajdaságnak volt egy Tudományos Akadémiája is, melynek hat magyar is tagja volt. Sajnos azóta kettel elhunytak és csak négyen maradtunk. Ezt az akadémiát a hatalom a Szerb Tudományos Akadémiával való egyesülésre kénszerítette. Az egyesítés után három akadémiai választás is lezajlott és mindég ajánlottunk újabb tagokat a vajdaságból, de egyet sem választottak meg. Jómagam azon fáradozom, azért harcolok, hogy visszaállítsuk a Vajdasági Tudományos Akadémiát. Ha ez sikerülni fog, akkor a vajdasági magyar akadémikusok száma is megnövekedhet, mert vannak olyan tudósaink, akik tudományos eredményeik alapján megérdemelnék az akadémiai tagságot.
A letünt milosevici rendszer tehát mindent megtett, hogy ne érezzük magunkat otthon a szülöföldünkön, a Délvidéken!
A milosevici politika hozadéka a több tízezer vagy talán százezer halott, több százezer menekült és az ország gazdaságának teljes tönkretétele. Hogy ez utóbbit illusztráljam elmondom, hogy 1993-ban, amikor a világon eddigi legnagyobb méretü infláció volt Jugoszláviában az egyetemi tanári fizetésem 1 dollárt tett ki. Horvátországban a minap tették közzé a sajtóban, hogy a háború horvát áldozatainak száma 20.000 körül van. Boszniában 1995-ben, amikor a szerbek elfoglalták Srebrenica városát két nap alatt közel 8.000 muzulmánt öltek meg. A város férfi lakósságát teljesen kiírtották.
1999-ben átéltük a NATO bombázásait, miután már hétszázezer albánt üztek ki Kosovóról. Ha nem hajtják végre ezeket a bombázásokat, akkor a koszovói albánokat mind számüzték volna és utána mi, délvidéki magyarok következtünk volna, hogy megteremtsék az etnikailag tiszta Szerbiát. A milosevici korszakban felütötte fejét a Nagy-Szerbia eszméje. Azt mondogatták, hogy ahol egy szerb él vagy egy szerb sírja van az Szerbia. Az eszme őrültségének a tetőfoka az volt, amikor azt a szállóigét terjesztették, hogy "Tokioig Szerbia"!
A milosevici korszak más nemzetiségek iránti gyülöletszítása következtében nagyon sok vegyesházasság felbomlott. Sajnos fasiszta fenyegetések és öldöklésre való felhívások még a magát demokratikusnak nevező kormány tagjai szájából is elhangzanak. A napokban a Szerbiai Demokrata Párt egyik politikusa azt nyilatkozta, hogy Kostunica elnököt arra fogja kérni, hogy tankokkal tiportassa el a vajdasági autonomistákat, a túlélöket pedig ő maga mészárolja majd le!
Demokrácia és egyenlöség a Délvidéken csak akkor lesz ha a társadalom minden szegmentumában, a gazdaságban, a politikában, a közigazgatásban, az iparban, az igazságszolgáltatásban, a rendörségben a vezetö posztokon annyi magyar lesz (és olyan magyar, akit mi választunk meg), amennyi a lakossági számarányunk a Vajdaságban, azaz kb. 17%. Továbbá, demokrácia és egyenlöség a Délvidéken csak akkor lesz ha a magyar gyerekek magyar iskolába járhatnak és magyarul tanulhatnak az óvodától az egyetemig. Jelenleg az elemi iskolás magyar gyerekeknek 20%-a, a középiskolásoknak 30%-a, a magyar iskolák vagy tagozatok hiánya miatt nem tanulhat anyanyelvén, ami az asszimilicióhoz vezet. Az újvidéki egyetemen csupán a magyar tanszéken a leendő magyar tanárok tanulhatnak anyanyelvükön és részben az óvönőképzöben. Azok a magyar fiatalok pedig, akik még az elemi iskolát sem fejezhetik be anyanyelvükön, elvesznek a magyarság számára, azok nagy része asszimilálódik és közülük kerülhetnek ki a pecsovicsok, a janicsárok.
Nem vagyunk megelégedve iskoláinkban a történelem, az ének, a zenei és a képzömüvészeti oktatással. Ezeket a tantárgyakat gyermekeink a szerb diákok részére írt és magyarra fordított könyvekböl tanulják. A magyar történelemből csak néhány mozzanatot tanulnak és ezek is a magyarságot úgy mutatják be mint bünös népet. Ezek a tankönyvek a büntudatot és a kisebbségi érzést akarják elplántálni gyermekeink lelkébe.
A királyi Jugoszláviában, de a titoi szocialista, a milosevici soviniszta és mai Szerbiában is a történelemhamisítók azt akarják a magyarok nemzedékeivel elhitetni, hogy a magyarok a Délvidéken jövevények, és a szerbek képezik Vajdaság egyetlen és őshonos népességét. A magyarok őshonosságát bizonyítja, többek között, az a romjaiban is fenséges Aracsi Pusztatemplom, amely Bánátban, Törökbecse közelében van. A közelmúltban a Pusztetemplom tövében Bánát püspöke Huszvár László misét tartott, amelyen felolvasta VI Pál pápa 1030 körül írt levelét, amelyben felsorolja a magyaroszági monostorokat és köztük van Aracs is. Tehát ezen a térségen élünk már közel ezer éve! A történelem, a zenei és képzömüvészeti oktatáshoz olyan programot követelünk, amellyel felébresztjük, fenntartjuk és erösítjük az önazonosságtudatot, a nemzettudatot, a magyarságtudatot, annak érdekében, hogy gyermekeink ne asszimilálódjanak!
A magyar tanárok hiánya miatt számos középiskolában, de néhol már az elemi iskolában is 4-5 vagy még több tantárgyat is nem anyanyelvükön tanulnak a magyar tagozatokban. Annak érdekében, hogy serkentsük a tanárképzést és más diplomás szakemberek képzését, a 90-es években Szabadkán, Újvidéken Zentán, Nagybecskereken, Temerinben, Zomborban és Adán megalakultak a diáksegélyező egyesületek, azzal a szándékkal, hogy anyagi támogatást nyújtsanak a szegény sorsú magyar diákoknak és egyetemistáknak. Ez alkalommal mondok hálás köszönetet az Újvidéki Diáksegélyezö Egyesület nevében mindazoknak az amerikaiaknak, akik már majd tíz éve támogatják diákjainkat és egyetemistáinkat. Ez idö alatt önök több mint 20.000 dollárt küldtek át hozzánk ÚDE támogatottainak részére. Hogy mennyit jelentett és jelent ez a segély a diákjaink és egyetemi hallgatóink részére azt a korában említett 1993-as, hirhedt, infláció idejében kapott 1 dolláros egyetemi tanári fizetésem illusztálja és az, hogy a jelenlegi átlagfizetés Szerbiában 70 dollár körül mozog.
Sajnos az önök támogatásra az elszegényedésünk, valamint Szerbia katasztrófális gazdasági helyzete miatt még mindég nagy szükségünk van, ha azt akarjuk, hogy legyen magyar értelmiségünk a Délvidéken, ha azt akarjuk, hogy minden magyarlakta falunak legyen magyar orvosa, hogy a beteg anyanyelvén mondhassa el panaszait az orvosának, mert lehet, hogy szerb nyelven nem is tudná elmondani, ami pedig nélkülözhetetlen a sikeres gyógyítás érdekében.
Sajnos a támogatására továbbra is szükségünk lesz ha azt akarjuk, hogy több magyar tanárunk legyen, hogy javítsunk azon az áldatlan állapoton, hogy 4-5 vagy még több tantárgyat is nem anyanyaelvükön tanulnak a magyar diákok. Sajnos szükségünk lesz a támogatásra, ha azt akarjuk, hogy legyen elegendő jogászunk, ügyvédünk, bírónk, akik segítenek majd jogi sérelmeink orvoslásában, amelyböl pedig oly sok volt eddigi kisebbségi létünk alatt. Szükségünk van a támogatásra, ha azt akarjuk, hogy több mérnökünk és közgazdászunk legyen, akik vállalatigazgatóként méltányosan fogják elosztani a munkahelyeket és figyelembe veszik a lakossági számarányunkat is.
Olyan magyar szakemberekre van szükségünk, akik magyar szellemiségben nevelkedtek, akiknek nemzetiségtudatuk van, hibátlanul beszélik az anyanyaelvüket, ismerik a magyar kultúrát, torténelmet, irodalmat. Olyan szakemberekre van szükségünk, akik bátran vallják és vállalják magyarságukat. Tehát nemcsak tanárokra, tanítókra, hanem orvosokra, mérnökökre, jogászokra, közgazdászokra, informatikusokra is nagy szükségünk van, mert mindezekből a szakemberekből a lakossági számarányunkhoz képest sokkal kevesebb van mint a többségi "mennyei" nemzet soraiban. Vajon mi délvidéki magyarok kevésbé vagyunk alkalmasak egy egyetemi diploma megszerzéséhez? Tudjuk, hogy nem vagyunk kevésbé rátermettek és ez az állapot a mindenkori szerb hatalom irántunk tanúsított hátrányos megkülönböztetés következménye! Hogy nem vagyunk kevésbé rátermettek bizonyítja a philadelfiai Institute for Scientific Information Science Citation Index adatbázisa alapján elkészített két felmérés is a vajdasági tudományos fokozattal rendelkezö kutatókra vonatkozó idézettség. Mind a két felmérés azt mutatta ki, hogy a tíz legtöbbet idézett vajdasági tudományos kutató között az elsõ, negyedik és hetedik helyen magyar nemzetiségü áll, annak ellenére hogy a számunk, azaz a tudományos kutatók száma, sokkal, de sokkal kevesebb mint a többségi szerb nemzetiségüeké.
1997-ben megalakítottuk a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságot, de a munkánkat a milosevici hatalom csak 1999-ben engedélyezte. A társaság kiadta a délvidéki magyar kutatók életrajzát, megrendeztünk három tudományos tanácskozást, melynek anyagait könyv alakjában kiadtunk. Kidolgoztuk a Vajdasági Magyar Egyetem törvénytervezetét, amelyet közvitára bocsátottunk. Ugyanis meggyőződésünk, hogy csakis egy magyar egyetem szolgálhatná szülöföldünkön való megmaradásunkat, szellemi elitünk kiképzését, hozájárulhatna kisebbségi közösségünk gazdasági és társadalmi esélyegyenlöségünk növeléséhez. Ehhez kérem az amerikai magyarok segítségét.
Szívmelengető volt a részünkre amikor a néhai Antall József miniszterelnök kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Ekkor éreztem először, hogy van egy anyaországom, hogy Magyarország az anyaországom.
Örülünk a mostani magyar kormány által megszavazott státustörvénynek, amellyel az anyaország nyolcvan éves adósságát törleszti a határon túli magyarokkal szemben. Ez a törvény a magyar nemzet határmódosítás nélküli egyesítését jelenti. Reméljük, hogy e törvény életbelépése után többen merik és akarják vállani magyarságukat és ellenhatást fog kifejteni az asszimilációval szemben, amelyre olyannyira törekedett úgy a királyi, mint a titoi és a milosevici rendszer is.
Hasonló gesztust tanúsított a Magyar Tudományos Akadémia is a határon túli magyar tudományos kutatókkal szemben. Bár ez a gesztus csak néhány száz délvidéki magyart érint, de meg kell, hogy említsem. Tavaly a Magyar Tudományos Akadémi bevezette a külhoni köztestületi tagságot. Külhoni köztestületi tag lehet minden tudományos fokozattal rendelkező külhoni magyar, aki kéri a felvételt, ami egy ürlap kitöltéséből áll. Az idén a délvidéki köztestületi tagok már pályázhattak a Magyar Tudományos Akadémia által kiírt pályázatra, mellyel az akadémia anyagilag támogatja a külhoni magyar kutatók kutatási terveit.
Sajnos a délvidéki magyarságra nem jellemző az összetartás. Ezt bizonyítja az öt magyar vajdasági párt is, amely közül csak a Vajdasági Magyar Szövetség jutott be a szerb parlamentbe. A vajdasági képviselöházban három magas beosztásu magyar politikusunk van: a képviselöház alelnöke, az igazságügyi titkár és az oktatásügyi titkár. Ezen kívül a VMSz elnöke Kasza József a szerbiai kormány alelnöke. Elvárjuk tőlük, hogy a magyarság érdekeit hüen képviseljék és harcoljanak értük. Sajnos a VMSz alelnöke, Józsa László aláírta a szerb kormánynak a nyugati hatalmak felé intézett levelet, melyben kéri, hogy a szerb kormányt egyenlőre ne vonják felelösségre a kisebbség iránti kötelezettség elmulasztása miatt, mivel az országnak fontosabb problémái vannak, mint pl. Kosovo és Montenegro kérdése. Ezt a VMSz-nek nem szabadott volna megtenni! Reményre ad okot, hogy a szövetségi kisebbségügyi miniszter Rasim Ljajic a szerbiai muzulmán kisebbséghez tartozik és a minisztérium a közelmúltban kidolgozott egy kisebbségvédelmet szolgáló törvénytervezetet, amelyet közvitára bocsátottak. Reméljük, hogy ez a törvény, amennyiben megszavazzák, gyógyírként fog hatni a rengeteg sérelemre, amit a délvidéki magyarság átélt!
Minden viszontagság ellenére még vagyunk és maradunk a szülőföldünkön, ott ahol őseink sírjai domborulnak, csontjai porladoznak. Maradunk, mert mi itt a déli végeken is magunkénak valljuk a Szózatot, melynek zárósorai szerint "A nagy világon e kívül/ Nincsen számodra hely;/ Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell."
Ribár Béla
comments powered by Disqus