Sztáray Zoltán: Recski karácsony, 1952
A tonnányi rönk tompa zuhanással esett a többi mellé. A vége felcsapódott és hideg, fagyos göröngyöket vert az emberek arcába, akik a tehertől megkönnyebbülve egyengették derekukat, nyújtogatták karjukat. Vagy húszan lehettek. Mind szürke, nyúzott, ólmos arcú emberek. Rongyosak, soványak, avítt csizmájukból lógott a szennyes kapcarongy.Fenn a bányában mondták, ma hamarabb vonulunk be, hiszen karácsony van - lihegte valaki az embercsomóból. Ám sötét maradt valamennyi arc, egyetlen kemény vonás sem enyhült. Talán csak valahol belül kezdett melegedni valami egyikükben, másikukban. A vezetőjük fojtottan préselte ki magából a figyelmeztetést:
- Az őrök! Ott, a fordulónál!
A csoport hirtelen kettős sorba igazodott és gyors léptekkel indult az írtás felé újabb rönkért. A belül kezdődött melegség eltűnt. Valamennyien csak az arcukba vágódó jeges havat érezték, dörzsölgették a kesztyűtlen, meggémberedett kezüket.
Báránybélésű bundában, halinacsizmában, lehúzott fülvédős prémsapkában vigyázták őket az őrök. Vállukról lógott a géppisztoly és közömbösen nézték a mellettük elhaladó, sapkájukat megszégyenítő köszönésre rángató ember-árnyékokat. Csak a sorban utolsónak rúgták el a bokáját:
- Talán temetésre mentek? Az anyátok! No, nyomás! Mikor lesznek lent a rönkök? - szólt egyikük.
Délig még csak számolták a fordulókat, ám később abbahagyták. Időérzékük rég felbomlott a reménytelenségben, tengődő életük fogyását úgyse mérhette volna az óra mutatója. Déltájt megjöttek az ételhordók. Két-két ember cipelte az ütött-kopott üstöket.
- Ebédre sorakozó! - kiabáltak a brigádvezetők, az őrök géppisztolyukkal hadonászva nógatták sorbaállásra az elcsigázott, fáradt embereket, akik készentartva a csajkájukat, szó nélkül várták az ebédosztást. Az ételben nem volt sok köszönet: merőkanálnyi hideg káposztaleves volt. Időközben megeredt a havas eső, jutott a csajkákba is, hígabb lett a káposztaleves, amitől a szerencsétlen rabok még éhesebbek lettek. Jó félóra múlva kiabáltak a munkavezetők, mindenki foglalja el a munkahelyét.
Esett a havaseső, felhős volt az égboltozat, a nap nem mutatta az idő múlását. Lassan-lassan alkonyodni kezdett. Itt lett volna már a barakkokba való bevonulás ideje, de csak a szokásosnál jó órával később hangzott el a parancs: sorakozó! Bőrig ázva érték el a barakkok kapuját, ahol már sötétben számolták őket újra meg újra, megvannak-e valamennyien.
Az egész nap fűtetlenül maradt barakk fogadta őket. Volt ugyan egy ormótlan kemence-szerűség, de ez nem adott meleget. Meleget csak a nyolcvan főnyi rab testmelege nyújtott, de csak jóval később a munkából való bevonulás után. Voltak, akik elcsigázva, magukon hagyva az esőtől csuromvizes göncöt, fáradtan nyúltak el a vackukon. Mások - az élelmesebbek - csajkával a kezükben sorakoztak a bejárati ajtónál. Várták a vacsorát. Ám hiába, nem hallatszott az ételhordók csörömpölése.
Kisvártatva nyílt az ajtó, az egyik különösen goromba ávós bekiáltott: takarodó. A vacsorát váró rabok értetlenül vánszorogtak vissza a vackukhoz, nem értették, mi történhetett. Karácsonyhoz illő vacsorát vártak. Azután valaki megmagyarázta, hogy a konyhát már kora délután bezárták, mert az őrök egy része karácsonyesti kimenőt kapott. A fáradt, agyonázott emberek lassan-lassan elvackolódtak, elcsendesedett a barakk, csak köhécselés, szuszogás hallatszott. Talán csak egy tucatnyian maradtak a langyos kályha mellett.
Mély álmukból zörgetés, kiabálás verte fel az embereket. Felgyulladt a villany és a barakk közepén két ávós állt. „Ébresztő, ébresztő, barakkparancsnok állítsa sorba az embereket”! - kiabált egyikük. Ingben-gatyában, mezitláb ugrottak le a vackukról és álltak sorba a rabok.
- Menjetek valamennyien a barakk másik végébe! - ordított az egyik őr. Felbomlott a sor és a barakk végén ijedten várták az álmukból felvert emberek, mi vár rájuk.
- Barakkparancsnok, miért nem alusznak már az emberek?
A barakkparancsnok magyarázta, majdnem mindenki alszik már, csak néhányan maradtak a kályha mellett, hogy megszárítsák a ruhájukat, meg várták a vacsorát.
- A vacsorát? - ordított az egyik őr. No, most kiosztjuk a vacsorát. Sorban egyenként menjetek el közöttünk.
A rabok elindultak az ávósok felé és amikor az első elérte őket, a lecsatolt derékszíjukkal végigverték. A szerencsétlen megállt. Az egyik ávós pedig rászólt:
- És hol a köszönet? Köszönd meg szépen a vacsorát!
A félelemtől reszkető ember némán nézett az ávósokra, akik újra végigcsépelték a derékszíjukkal.
- No, köszönd meg a vacsorát! Mondd, felügyelő úr, köszönöm a vacsorát. Meg a verést.
- Köszönöm a vacsorát felügyelő úr, meg a verést, - dadogta a társunk.
- No, azért! Jöhet a következő! Köszönd meg a jó vacsorát!
A következő, már tudta a leckét. Ahogy megkapta a derékszíj-verést, halkan mondta: „Felügyelő úr, köszönöm a vacsorát!”
- Meg a verést is! szólt az egyik ávós.
- Meg a verést, - hebegte a társunk.
Így vertek végig vagy negyvenünket, amikor az egyik ávós az éppen elébe került rabtól megkérdezte:
- Tudsz-e imádkozni? Milyen vallású vagy?
- Katolikus - szólt a félelemtől reszkető társunk..
- No, akkor térdepelj le és imádkozz. Karácsony este van. Értünk, értetek, a kis Jézusért, mindenkiért. Tedd össze a kezedet!
A társunk térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, összetette a kezét és kezdte: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod.” Mondta, mondta az úri imát. A két ávós röhögött. Az egyikük jót húzott az imádkozó társunk hátán és bíztatta: „hangosabban!” Az imádkozó ember szót fogadott, hangosabban mondta az imát. És ekkor valahonnan a barakk mélyéből valaki halkan megszólalt, vele mondta az imát. Majd többen és többen csatlakoztak hozzá és néhány percen belül mindenki hangosan mondta. Zúgott az egész barakk. Az ima pedig szált, szállt a hiányos cserepekkel fedett barakktető, az ég felé. A tető résein beragyogtak a csillagok.
Mire az ima végére került az ámen, a két ávós nem volt sehol. ★