Elveszetten
András érezte, hogy baj van. A játszótér egyszer csak határtalanná lett.
"Talán gonosz szellemek növesztették meg hirtelen - gondolta riadtan -, de az is lehet, hogy a világ törvényei változtak meg."
Senki sem tartózkodott a közelben rajta kívül. A szemtelen szél beférkőzött a ruhája alá, aztán továbbhaladt, játékosan feltúrva előtte a megsárgult avart. A kisfiú tanácstalan tekintettel kereste a kivezető utat, de nyomát sem találta.
Szabadtéri játékokat látott mindenütt: piros színű csúszdákat, ide-oda lengő, kopott zománcú hintákat, elhagyatott homokozókat. Mindenből többet számolt, mint amennyinek lennie kellett volna, és ez megijesztette.
András nem akart sírni.
Inkább leült az egyik grafittikkel kidekorált padra, aztán gyanúsan csillogó szemmel a gondolataiba mélyedt. Alig pár napja múlt nyolc éves, mégis jól tudta, hogy lennie kell valamilyen magyarázatnak.
Megpróbálta felidézni az eseményeket, a megérkezés első pillanatától kezdve. Abban bízott, ha lassanként perget vissza minden mozzanatot, elkaphatja az átmenetet, amikor a valóság egyszer és mindenkorra átváltozott valami mássá, de nem járt sikerrel.
A játszótér ugyanolyan volt, mint mindig: harsogóan színes és zajos, tele kisebb-nagyobb gyerekekkel, akik idejártak kikapcsolódni iskola után, mielőtt belevetették volna magukat otthon a tanulásba. Látszólag minden a megszokott mederben folyt, mígnem András egyszer csak engedelmeskedve ösztönének felnézett, és ráébredt, hogy nemcsak az anyja, de mindenki más is eltűnt mellőle. Először azt hitte, valami különös ugratás áldozata, mintha a sok odajáró gyerek és a kíséretüket alkotó felnőttek összebeszélhettek volna, hogy becsapják.
Persze hamar rájött, hogy ez lehetetlen, az anyja semmiképp sem egyezett volna bele ilyen rossz tréfába.
A játszótér kietlenné válása csak a probléma egyik felét jelentette. A jelenség másik oldala a látogatók köddé válásánál is rejtélyesebbnek tűnt. Akkor kellett szembesülnie vele, amikor vaktában hazafelé indulva nem lelt kiutat a parkból. Olyan távolivá váltak az előtte húzódó terület határai, mintha mindent betöltöttek volna.
A fiú verítékezett, és kitartóan lépkedett, mintha makacsságával megtörhette volna a tájra nehezedő átkot. A bokrokkal szegélyezett, kaviccsal felszórt sétányok mégsem akartak megfogyatkozni.
Végül hisztérikus harag tört ki rajta. Eszelősen rohanni kezdett, mintha ésszerűtlen viselkedése legyőzhetné a természetellenes körülményeket. Nagyon sokáig szaladt, de végül fel kellett adnia, különben összerogyott volna.
Zihálva nekidőlt az egyik fának, és megpróbált lecsillapodni.
Szíve légkalapácsként dobolt, lábizmai elkínzottan zsibongtak. Belátta, a testével sosem győzi le a játszóteret, csak a szellemével.
Ki kell eszelnie valamit, értette meg, különben előbb-utóbb szomjan hal.
Miután még jobban lehiggadt a fától nem messzire álló, festékszóróval összefirkált padon, eszébe jutott, hogy a hátizsákjában ott lapul egy csokoládé és egy doboz kóla, amely nagy valószínűséggel poshadt löttyé változott reggel óta. Nem volt kedve elfogyasztani őket a suliban.
Remegő ujjakkal talált a nyalánkságokra. Alig tudott uralkodni magán, hogy ne falja be egyetlen pillanat alatt az egészet, mint valami kiéhezett fenevad.
Lassan, élvezettel falta be a csokoládét, amelytől nyugalom áradt szét a lelkében. Olyan intenzíven élte meg a szájában szétáradó, édes mogyorós-karamella ízt, hogy beleborzongott.
A leírhatatlan gyönyörre a buborékoktól pezsgő üdítőital tette fel a koronát. A szénsav marta a torkát, de soha nem ivott még finomabbat a piros doboz tartalmánál. A kisfiú nem nyújtotta hosszúra az újabb élvezetet, de nem is akarta. Egyetlen húzásra hajtotta fel a mennyei nedűt, aztán elégedetten böfögést eresztett el.
Eljött az ideje, hogy szembenézzen a félelmeivel.
Sokadszorra is átgondolta az eddigi jelenségeket.
Először is: a parkból mindenki eltűnt. Nemcsak a felnőttek és a gyerekek, de az anyja is. Az állatok szintén. Sehol nem látott fűszálak közt araszoló bogarat, vagy akárcsak egy árva legyet, ami a levegőben zümmögött volna. Mintha mindenkit elsöpört volna valamilyen gonosz erő.
Másodszor: a játszótér elvesztette régi határait. A parkban uralkodó arányok végtelenné váltak. András tudta, meg kell találni a válaszokat. Egyszerűen az élete múlhatott rajta.
A kisfiú sok mindenben különbözött a többi gyerektől.
Másként látott mindent, mint ők. Mivel érezte, hogy nem átlagos, állandóan leplezte, amennyire tőle telt. Anyján kívül mindenkit megtévesztett. Az osztálytársai, a tanárok és a szomszédok mit sem sejtettek. Az asszony, akinek a világra jöttét köszönhette, nem törődött a különlegességével. Sosem bántotta, inkább úgy tett, mintha ő sem tudna róla. Mértéktartó viselkedése óvatosságra intette fiát.
András kortársaival ellentétben már három évesen folyékonyan és gyorsan olvasott. Intelligenciája szokatlanul magasnak számított. Lelke mélyén úgy hitte, hogy egyszer még a világ urává lehet, csupán ki kell várnia. Megpróbáltatásnak érzett minden percet, amelyet gyerektestben töltött, de nem talált módot növekedése gyorsítására, bár mindent megadott volna érte.
Elhessegette a zavaró gondolatokat. Visszatért a lényeges problémához.
Hogyan győzheti le a játszótéren uralkodó erőket?
Végül kitalálta, hogy lennie kell a közelében valakinek, aki ezt teszi vele.
Az ismeretlen legalább erősebb nála, másként nem szórakozhatna vele. A gyermek megértette, mindez csak az agyában történik.
A nem mindennapi kisfiú eddig úgy vélte, különleges teremtmény, aki uralkodásra termett. Nehéz volt azzal szembesülni, hogy hatalmasabb nála valaki. Koncentrált, aztán mélyen elsüllyedt magában.
Szelleme elvált a testétől.
Kívülről szemlélte magát, porhüvelyét fogadva el egyedüli létezőnek. Rövidesen megpillantotta a vékony aranyszálakat, melyek hamis képeket kötöttek tudatához. Acsarogva szaggatta őket, eljutva általuk a körülötte hullámzó illúziók oszlopaihoz. A bronzszínű hengerek masszívak és sérthetetlennek voltak, de nem győzték meg létezésükről.
Összeszorított ököllel ütni kezdte őket.
Torkából üvöltés tört ki. Már az első csapásai is repedéseket idéztek elő. A következő pillanatban az oszlopok egyszerűen szétrobbantak. A tudata körülvevő burok megremegett, aztán szétpukkant. Mögötte megpillantotta az igazi ellenfelet, aki tökéletes hasonmása volt. Ádáz haragra gerjedt. Vijjogva támadott, hogy véghezvigye a lehetetlent.
A játszótér eredeti méretűre zsugorodott.
András újra felfedezte a nyüzsgő gyermekek zsivaját.
Visszazuhant a valóságba, melyben zárkózott kisfiúként küzdött, hogy legyőzze önmagát.
*
Folytatás: tollal.hu