Csapó Endre: A nemzeti könyvkiadás 70 éve. Emlékezés Püski Sándorra
Püski Sándor 1943-tól – amikor megnyitotta Budapesten a Szerb utcában Magyar Élet néven könyves vállalatát – napjainkig olyan hetven éven át szolgálta a magyar nemzeti könyvkultúrát, amikor az bátorság, elszántság, hősiesség volt. A magyar kulturtörténet nem lenne teljes Püski Sándor nevének említése nélkül, de a magyar emigráció története is hiányos lenne nélküle.
Heltai Gáspár volt az első magyar könyvkiadó, aki könyvnyomdáját 1550-ben állította fel Kolozsvárt. Ekkortól eredeztetjük a magyar könyvkultúrát. De az üzletszerű magyar könyvkiadásra csak a közlekedés fejlődésével és a polgárosodás előrehaladtával került sor, a Bach-rendszer bukása után. Mai napig mindössze másfél évszázad. Ennek majd felére tehetjük azt a családi könykiadói vállalkozást, amiről most meg kell emlékeznünk. Püski Sándor 1943-tól – amikor megnyitotta Budapesten a Szerb utcában Magyar Élet néven könyves vállalatát – napjainkig olyan hetven éven át szolgálta a magyar nemzeti könyvkultúrát, amikor az bátorság, elszántság, hősiesség volt.
A magyar kulturtörténet nem lenne teljes Püski Sándor nevének említése nélkül, de a magyar emigráció története is hiányos lenne nélküle.A magyar történelem mögöttünk hagyott másfél évszázadában – amiben a magyar könyvkiadás kiteljesedett – a kiadott művekből követhető a magyar nép sorsa, szellemi áramlatai, védekezése és megtámadtatása, irodalmának csillogása és megrontása, történelmének ismertetése és meghamisítása, ha úgy tetszik a Jó és a Gonosz küzdelme életéért. A Jó küzdelme sokszor szenvedett hátrányt, mindvégig gyenge anyagi ellátottságtól, a megszállás évtizedeiben tiltástól, üldöztetéstől. Ezekkel kellett megküzdenie a „népi” demokrácia ellenében a nép fiának.
Népibb származás már alig lehetett, mint ahonnan dr. Püski Sándor érkezett. Szülei mezőgazdasági munkások, saját föld nélkül, bérelt házban élt a család, öt gyermekkel, minden tekintetben szűkösen. Nővére bátyja elhalta után „belőlem, a harmadik gyerekből így lett első. Sokszor úgy éreztem, hogy bátyám halála is áldozat volt a paraszti sorból való kikerülésemért, ahogy a földnélküliség is azt segítette. Ha lett volna legalább néhány hold földünk, édesapám nem állt volna be 1919-ben harangozónak, s akkor szóba sem kerülhetett volna a gimnázium. Ha bátyám él, megint bajos lett volna, hogy én, mint a kisebbik fiú ilyen kivételes helyzetbe kerülhessek”.
Szokásos tőrténet, a lelkész rábeszéli az apát, hogy az eszes gyereket taníttatni kell, aki kiváló előmenetelével tandíjmentességet kapott. „1930 őszén beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára. Végig teljes tandíjmentességet kaptam, a továbbiakban még a beiratkozási és vizsgadíjakat is a Diáksegítő Iroda fizette.” A szegénység leleményre késztet. Az előadásokról jegyzeteket készített, azokat sokszorosította és árusította. „1935-ben végeztem és megnősültem, rendeztem be lakásomon önálló sokszorosító irodámat.” Teljes érdeklődéssel fordult az irodalom felé. Házasságáról írja: „Szerencsés választás volt. Amellett hogy jó feleségem, a következő nyolc évben sorakozó négy fiunknak kiváló édesanyja, az íróknak és más barátainknak vendégszerető háziasszonya lett, a vállalkozásunkban fáradságot nem ismerő ügyes helytállásával, az anyagi veszedelmeket elhárító, és egyéb hivatalos ügyeket intéző ötletességével is hozzájárult a kiadónk sikeréhez.”
Az említett írókról tudni kell, hogy: „Valóságos parasztokból (Szabó Pál, Veres Péter, Sinka István), parasztszármazású (Erdélyi József, Tamási Áron, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József, Kovács Imre), értelmiségi származású ( Németh László, Kodolányi János, Féja Géza) iskolázott emberekből verődtek össze a harmincas évek közepén. Nehezen jutottak sajtóhoz. Ha »élni« akartak, meg kellett teremteni a saját sajtójukat: Tanú, Kelet Népe, Válasz, Szabad Szó. Kiadót sem kaptak mindig, s akkor is a politikailag semlegesebb színezetű szépirodalmi termékeikre, és nem a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó kisebb-nagyobb tanulmányaikra.
Ez a szükséglet hozta létre a Magyar Élet kiadót, az én kiadómat, melyet – szellemi hatásuk alá kerülvén – teljesen a szolgálatukra állítottam.” Püski Sándor volt az ötletadója és fő szervezője az első, 1942-es, majd az 1943 augusztusában megrendezett híres szárszói konferenciáknak, valamint a Magyar Élet-tábornak. Szinte egyetlen kiadóként állt a népi írók rendelkezésére, mi több ezzel a feltett szándékkel indította meg vállalkozását, neki köszönhető az is, hogy az íróknak ez az érdemes és ma már együtt emlegetett és ünnepelt együttese úgy élte át a kommunista diktatúrát, hogy mint neves írók megtűrtként, a marxisták mögött másodikként, de mégis végezhették alkotó munkájukat, mert ismertségük hírével megerősödve érkeztek meg a hódoltsági állapotba.
Püski Sándort azonban meghurcolták. Talán azért, mert ő adott a szárszói konferenciának ideát és programot. Erről így szól ő maga: „Szó sincs arról, hogy valaki közülünk a világalakulástól független magyar útról álmodozzék, és még sajnos abban sem hihetünk, hogy a magyarság mai politikai helyzetében a mai jobb- és a mai baloldal külső feltételektől függő küzdelmébe a magyar nép egeteme és vele együtt mi ma komolyan beleavatkozhassunk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy bizonyos írók és értelmiségiek szellemileg és fizikailag képtelenek a mai »oldalakkal« való együttműködésre, pártkereteltől függetlenül azonban a magyarság öntudatosítása, nevelése és művelése, és egyáltalán a magyar nép szellemi érdeklődésének és igényének a felkeltése dolgában alapvető politikai jellegű munkát végezehetnek. Hiszen a legelfogultabb politikusnak is be kellene látnia, hogy a magyarság öntudatosítása, nevelése és művelése nélkül a legszebben elgondolt társadalmi és gaazdasági rend sem valósulhat meg Magyarországon, vagy ha megvalóssulhat, nem mi valósíthatjuk meg, hanem megint idegenek, idegenül, és a magyarság benne elsorvad. ... Ha most nélkülünk döntenek is a történelmi erők, ezeknek az erőknek a hatása nem tart vég nélkül. Nekünk erre az időre is gondolnunk kell.”
Aki ilyen gondolatokat tud és mer megfogalmazni, az nagyon is kiütközik abból a könyvkiadói szakmából, amit mindaddig és azóta is az jellemez, hogy csak olyan könyveket ad ki, amelyek biztos hasznot hoznak. A könyvkiadás alapvetően üzleti vállalkozás, ennél fogva azokat a könyveket jelenteti meg, amit könnyen el tud adni, hogy pénze visszajöjjön haszonnal együtt. Bár a kiadó más szempontből is válogathat. Saját izlése és értékrendje szerint ismertté, akár híressé teheti az írót, vagy mellőzésével ismeretlenségben hagyja. Magyarországon ennek nyomán valóságos kultúrharc folyt már a könyvkiadói tevékenység kezdetétől. Az üzletileg sikeres könyvkiadók erős idegen izlésvilágával küzdött és sorvadt a magyar szépirodalom, főleg annak magyar sorskérdésekkel foglalkozó ága.
Püski Sándor a semmiből, illetve saját és felesége szorgalmából indította elsőnek is és a köztes bukások után is vállalkozását, és győzött, mert akart népi irodalmat. Kiadnivalók tekintetében nem kellett megküzdnie a gazdag könyvkiadókkal, ellenkezőleg a könyvkiadó ipar által mellőzött, netán elsorvadásra ítélt népi irodalmat akarta felkarolni, megmenteni. Ebben az elhatározásában viszont a vállalkozás üzleti oldalának követelménye szenvedett mellőzést, ami a családi vállalkozás alapjait nem egyszer rengette meg.
Püski Sándor konokul megmaradt mindvégig eredeti könyvkiadói filozófiájában, és ma, visszatekintve megállapítható, hogy az a többszáz könyv, amit élete vállalkozásának első szakaszában megjelentett a Magyar Élet kiadójaként, soha meg nem jelent volna, talán megírására sem került volna sor. Gondoljuk meg, egy teljes egyedülálló irodalmi műfaj veszett volna el nélküle, amely soha nem teljesedhetett volna ki, nélküle azokban a nehéz kezdeti években. Püski Sándor tehát alakította a magyar történelmet, a kultúrtörténelmet közvetlenül és mindenképpen.
Ez a népi indíttatású irodalom tudott fennmaradni küzdőként, egy időben megtűrtként, ha kellett alakoskodva, kiegyezgetve, de fennmaradva, majd nemzeti követelésként végülis jelen volt, és van a mai napig. Püski Sándort viszont zaklatta az ÁVH 1950 tavaszán, és júniusban a Magyar Élet kiadót államosították. 1952-ben, majd 54-ben ismét zaklatták, kis családi vállalkozásukat igyekeztek lehetetlenné tenni. Ugyanis kerámiakészítéssel vészelte át a család a nehéz éveket.
Majd 1962-ben perbefogták 56-ban elkövetett „szervezkedés” címén, bebörtönözték, kifosztották, mindenféle érvényesüléstől elzárták. Négy és fél évre ítélték, de egy amnesztia keretében egy év után szabadult. Öt évvel később a Kádár-rendszer taktikát változtatott, aki nincs ellene, az vele van. Püski Sándor és felesége Ilona kiutazhatott Amerikába, két fiuk meglátogatására, akik 1956-ban szöktek ki az országból. Ott elhatározás született, kivándorolnának, ha mód nyílny arra, hogy létesítendő könyvárusításhoz kapnak magyarországi könyveket. A valutaéhes rendszer kapott az ötleten. 1970-ben megtelepedtek New York-ban, ahol előbb megalapították a Püski Könyvesházat, majd 1975-ben a Püski Könyvkiadót is.
Bakos István fogalmazásából tudjuk, hogy „kezdetleges körülmények között, a lakásukról indult meg a könyvterjesztő munka. Később előadókörutakat szerveztek a Kárpát-medencéből meghívott kitűnő művészekkel, írókkal. Így juthatott el a tengeren túlra pl. Béres Ferenc, Jancsó Adrienne, Kecskés András, énekeikkel, majd Marosi Júlia dalaival, Csoóri Sándor és Kósa Ferenc filmjeikkel, írásaikkal. Azután jöttek az Erdélyiek: Ádám Erzsébet színész, Domokos Géza könyvkiadó, s az írók Farkas Árpád- Kányádi Sándor- Sütő András hármasfogata.
Később pedig – a honi Pártközpont, illetve az amerikai magyar emigráció egyes csoportjainak eszement támadása közepette – Lőrincze Lajos, Czine Mihály jöttek. Szerencse, hogy a Magyar Baráti Közösség vezetői, kiváltképp Nagy Károly, Bőjtös László, Éltető Lajos, Sass Márton, s a többiek fölsorakoztak Püski mellett, aki folytathatta magyarságszolgálatát, programjait. 1974-ben megvásárolta New York magyar negyedében, a 2. sugárúton, az elhanyagolt állapotban lévő Corvin nevű kis könyvesboltot. 1975-ben itt hozták létre a Püski Kiadót, amely a hajdani Magyar Élet szerzőgárdájára és az akkori Magyarországon politikai okokból mellőzött szerzőkre építette.
A Püski-Corvin Magyar Könyvesház – amelyet 1984-ben cserélt át a 82. utcában egy nagyobbra – a nyugati magyarság szellemi központjává vált.”Az emigráció kezdetben bizalmatlanul fogadta a hazai könyv és kulturális kapcsolatot, de elültek az aggodalmak, amikor nyilvánvaló volt, hogy a Püski könyvesház válogatott irodalmat hozott, nem „csempészárut”. Kapcsolatot létesített az emigráció közönsége és az anyaország azon része között, akik egyetértettek az emigráció törekvéseivel, vagy legalábbis egyetértettek abban, hogy mi is a nemzet része vagyunk.
Végülis a Püski házaspár is emigráns volt, eljöttek abból az országból, ahol őket kirekesztették az érvényesülés alapvető lehetőségeiből, és a kirekesztő a kormányzati rendszer volt. És amint ez a kormányzati rendszer megingott, körmeit és fogait hullatta, hazaköltöztek, ott folytatni az elgáncsolt elhivatottságot. Ám már a hazaköltözés hírére a baloldali sajtó támadást indított Püski ellen, jeléül annak, hogy az omladozó politika mellett a nemzetellenes média még karmol és vicsorgat. Most, húsz év múltán, sajnálattal teszünk egy zárójelek közti megjegyzést, hogy ez a média még garázdálkodik.Hazaköltözésükkel tapasztalatokkal és anyagiakban is megerősödve, a fiatalokkal is kiegészített létszámmal indult meg a családi vállalkozás immár harmadik szakasza, ismét Budapesten, a Krisztina körúton.
Jó időben, semmiről sem lekésve, elsőnek nyílt meg az a könyvüzlet, amely kimondottan a nemzeti elkötelezettségű írók műveivel valósította meg a könyvvásárlás és könyvkiadás rendszerváltozását. Rendre megjelentek újra a régi nagyok, Németh László, Szabó Dezső Kodolányi János Erdélyi József, Sinka István könyvei, és valóságos özöne a nemzeti reneszánsz irodalom szerzői, természetesen nemcsak a kis hazából, hanem az egész Kárpát-medencéből. És természetesen az emigrációból, amelynek irodalmát, íróit személyes tapasztalatból ismeri. Így válik a Püski kiadó az egész magyar nemzet nemzeti irodalmának kiadójává és műveinek beszerzési forrásává. Nála mindent megtalálunk, ami a magyarság sorskérdéseiről a múltban és a jelenben megfogalmazódott.„Most nem a szépirodalomnak van itt az ideje” – mondta egy riporternek 1998-ban a könyvhéten, aki ezen meglepődött.
Meg is magyarázta nyomban: „Nem mostani jelenség ez, a korábbi századok nagyjai után az egész XX. század nagyjaira is jellemző volt, legfeljebb nem szívesen vallotta be ezt senki. Egy Németh Lászlónak, Sinka Istvánnak, Szabó Dezsőnek, Veres Péternek nem a szépirodalmi művei kavarták a legnagyobb viharokat, hanem a politikai mondanivalójuk, még akkor is, ha versekben vagy regényekben fejezték ki azt. Nekem ez volt a szerencsém.
Az 1938-as indulásomkor, tőke nélkül, korábbi tevékenységemből adódóan, néhány egyetemi jegyzet birtokában, a Szerb utcai pár négyzetméteres boltomban nehezen boldogulhattam volna, ha a nagy kiadók programjából nem maradt volna ki az akkori nagy írónemzedék tanulmányainak, esszéinek a sora. Hiába volt Németh Lászlónak szerződése a Franklinnal, Kodolányi Jánosnak az Athenaeummal, Veres Péternek a Révaival, azok az írások, amelyek engem módfelett érdekeltek, nem kellettek nekik.
”Tehát ebben a tekintetben nincs változás, aki a magyar sorskérdésekről szóló művek iránt érdeklődik, ma is Püskihez kell forduljon. Erre mondja Kocsis István drámaíró, hogy Püskiéknek köszönhetően még mindig nem szorult ki a magyar irodalom a magyarországi irodalomból.
A Püski könykiadó vállalatot háromszor alapította meg Sándor és Ilona. Az elsőt a bolsevizmus ölte meg. Szívós, újrakezdő akaratukat elvitték hát a világ másik oldalára. És amikor a bolsevizmus elenyészett, létrejött a sikeres, a mostani, a maradandó. Családi vállalkozás továbbra is, az is marad. Fiai, Püski László és Püski István, valamint unokái Püski Atilla és Püski Csaba folytatják egyazon irányban és elszántsággal.
Püski Sándor elveszítette hányatott életének legnagyobb támaszát, elesettségeinek, küzdelmeinek társát, odaadó feleségét Ilona asszonyt, három évvel ezelőtt. Most híre jött, hogy ő is elköltözött 99-ik évében, influenzás betegség által. Fiataljai köréből bizonyára megnyugodva távozott, mert élete művét élete folytatóinak kezében biztonságban érezte. Mindenkit megelőzve kívánjuk és javasoljuk emléktábla elhelyezését a Szerb utcai ház falán, és mellszobor állítását a mai üzlet előtti kis térségen, a Krisztina körúton.
comments powered by Disqus