Dr. Nagy Károly: Tavaszi remények, gondok
Dr. Nagy Károly szociológia professzorral, az Anyanyelvi Konferencia amerikai társelnökével beszélgetett Cservenka Judit, a Nyelvünk és Kultúránk főszerkesztője. Elhangzott a budapesti Kossuth Rádió „Vasárnapi újság” című műsorában, 2010. január 10-én. Alábbi írás ennek a beszélgetésnek a kiegészített, módosított változata. Nagy Károly legújabb könyve: Amerikai magyar szigetvilágban, Nap Kiadó, 2009.
Bécsi Napló 2010. március-április
Választások előtt áll Magyarország 2010 tavaszán – és ez a jó hír. A jelek szerint korszakváltó cezúra lehet, szinte egy újabb rendszerváltoztatást eredményezhet ez az országos politikai akaratnyilvánítás. De persze mély lélekzetet kell vegyen minden reménykedő, mert a szavazások után biztos, hogy nem örömünnepnapok következnek majd, hanem óriási erőfeszítéseket, összeszorított fogú türelmet, önfegyelmet, elszánt jószándékot és nemzetszeretetet megkövetelő újjáépítés, rekonstrukció napjai, évei fogják csak ismét „emelkedő nemzetté” helyreállítani súlyosan károsított Magyarországunkat.
2009. szeptember 3-tól december 20-ig ismét a Debreceni Egyetemen és a budapesti ELTE-n tanítottam angolul az „Introduction to American Sociology” – „Bevezetés az amerikai szociológiába” című kurzusomat, mint korábbi években is. Mindkét egyetemen és általában szülőhazámban reménytkeltő tapasztalataim voltak a nyitott, érdeklődő ifjúságról, a világszínvonalon kutató, tanító kollégáimról, a magyar értelmiség számos felelősen gondokodó, író, publikáló köreiről, folyóiratairól, konferenciáiról, műhelyeiről, fórumairól.
Rossz tapasztalatok főleg a politika, a hatalomgyakorlás területéről érintettek.
Iszonyatos a korrupció, szinte mindennap lehet olyan cikkeket olvasni, hogy valakit már megint ezen-azon kaptak rajta, egy másik ember ennyit-annyit vágott zsebre illegálisan és így tovább. A milliárdos nagyságrendű visszaéléseknek, csalásoknak Amerikában gyakorta van jelentős jogi következménye – Madoff, meg az Enron-főnökök börtönben ülnek – Magyarországon kevésbé. A politika tehetetlensége is lehangoló például olyan esetekben, amikor az államfőt egy másik EU-tagállam egész egyszerűen nem engedi be az országába, és a magyar kormány ezzel nem nagyon tud mit kezdeni. Olyan esetek, amikor Szlovákia meghozza azt a nyelvtörvényét, amely meg fogja büntetni azt az embert, aki nem szlovákul beszél egy másik magyar emberhez az ezer év óta saját hazájában, és a magyar kormány tehetetlenkedik a tétlenkedő EU-struktúrához hasonlóan. Vagy az ukrán kormány olyan határozatot hoz, hogy szeptemberben már nem fog magyar nyelvű tankönyveket nyomtatni. Ezek ellen a negatívan diszkriminatív jelenségek ellen demokratikus országokban, EU-tagállamokban egész egyszerűen nem tudnak eléggé hatásosan védelmére kelni a nemzettársaiknak, a kisebbségi magyar közösségeknek.
A magyaroszági „annus mirabilis” húsz évvel ezelőtti rendszerváltoztatása révén óriási esélyek birtokába jutottunk. Igen ám, de ezeket az esélyeket nem úgy használjuk, mint amivel a magunk képére és hasonlatosságára, a magunk magyar sorskérdéseinek, problémáinak, igényeinek megoldására, előbbrevitelére teremthetnénk társadalmunkat, hanem utánozni kívánunk másféle rendszereket, másféle társadalmakat, és gyakorta olyan modelleket veszünk át, amelyeket azok a társadalmak már régen meg is haladtak. Ezen az USA- féle vadkapitalizmus-szerűségen, amelyet Magyarországon igyekeznek jelenleg meghonosítani, Amerika már elég rég óta túl van. Például éppen most kísérli megreformálni egészségügyi rendszerét. Az USA-ban az egészségügy profittermelő üzlet, ahol ezért pl. manapság 45 millió embernek nincs betegbiztosítása. Egyesek Magyarországon privatizálni óhajtják az egészségügyet, de ezzel esetleg belemegyünk egy olyan kátyúba, amelyet majd megint meg kell reformálni. A szegénységgel hasonló a helyzet. A magyar népi mozgalom íróitól olvastuk annak idején, hogy hárommillió koldus országa voltunk. Igen ám, de mit látunk ma? Óriási a szegénység, a munkanélküliség, és nem csak a gazdasági világválság miatt. Ismét súlyosan hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok, öregek élnek mélyszegénységben Magyarországon millió számra, és nem látszik határozott kormányakarat, kormányszándék e tragikus helyzet orvoslására. Még a szociológusok közül is nagyon kevesen foglalkoznak ezzel a tömeges emberi szenvedést okozó problémával, tisztelet néhány kivételnek, mint például Ferge Zsuzsa. Amerikában a haszonelv erősebb, mint a szociális biztonság biztosításának az elve. Nem válna javunkra ennek a modellnek a szolgai utánzása, Magyarországon is általánossá tétele.
A jelenlegi kormány azzal is súlyos károkat okozott, hogy megszüntetett nemzeti érdekű alapítványokat – a Teleki, az Illyés, a Madách, az ARP Alapítványt többek közt – és bezárt, eladott fontos közszolgáltató intézményeket, kórházakat – még a világhírű pszichiátriai intézetet is –, postahivatalokat, iskolákat, vidéki rendőrőrsöket. Nem a tragikus és veszélyes népességcsökkenés miatt, aminek megállítása, netán megfordítása szándékáról ugyancsak nem tapasztalható jelenleg jelentős kormányprogram. Mert hiszen a parlamenti képviselők nagy része sajnos nem a szavazó polgároknak felelős, hanem pártjának szigorúan elkötelezett képviselője – pénzbüntetéssel sújtják, ha „átszavaz”. Ezt a „pártlistás” rendszert mindenképp meg kell változtatnia a demokratikussá fejlődni szándékozó Magyarországnak.
„Tékozló országunkban” az sem kívánatos állapot, hogy nagyon kevesen, és nagyon keveset tudnak a Kárpát-medencében a nyugati magyarságról, és ennek nem a nyugati magyarság az oka, mert hiszen Borbándi Gyulától kezdve Várdy Béláig igen jelentős a róluk, rólunk megjelent kötetek bibliográfiája. Holott ez a nemzetrész olyan erőforrás, amely történelmileg egyedi, ez az erőforrás készenlétet teremtett magában arra, hogy szolgálatára legyen a többi magyar nemzetrésznek. Ezt megszólítani, ezzel okosan élni, erről hírt adni, ez viszont magyarországi feladat.
Hiszen Amerikában például még a mai napig is működik tizenhét városban mintegy 20 hétvégi magyar iskola, tizenhárom városban 22 magyar cserkészcsapat. Magyar istentiszteleteket 56 város 58 református templomában, misét 20 város 21 római és görög katolikus templomában hallgatnak vasárnaponként.
De ráadásul még valami más is történt, ami egyedi a történelmünkben. Mi nyugaton úgy éreztük, hogy volt négy-öt olyan magyar sorskérdés, amit Közép-Európában nem lehetett megtárgyalni a diktatúrák miatt, de viszont szükségesnek véltük, hogy ezekről szó legyen, és szükséges ezek érdekében szószólókká válnunk. Afféle küldetéstudatot próbáltunk kialakítani magunkban és egymásban, hogy az 56-os forradalom és általában a magyarság valóságait közvetíteni tudjuk nyugati országoknak: Trianon nyomorát, a kisebbségi magyarság sorsát, a szovjet megszállás rendőrállamában a demokratikus társadalmi berendezkedés hiányát, az egypártrendszer anomáliáit. Tehát nem csak a magyar nyelv és kultúra megtartása lett a célunk, hanem mindmáig az is, hogy segítsük a többi magyar nemzetrészt abban, hogy a gondjait megismerjék felelős helyeken, Brüsszeltől kezdve Washingtonig, Londontól Párizsig, Ausztráliától Dél-Amerikáig. A szlovákiai nyelvtörvények és az ukrán nyelvszabályozások ügyében például jelen pillanatban is kitartóan lobbizik a Magyar Emberi Jogok Alapítványa Hámos László vezetésével, meg az Amerikai Magyar Koalició, és számos más amerikai magyar szervezet, egyesület segítségével, hogy amerikai kongresszusi képviselőket, szenátorokat rávegyen nyomásrendszerek létrehozására ezekkel az országokkal szemben, érjék el, hogy azok vonják vissza ezeket a jogtipró intézkedéseket. Ez a küldetéses gondolkodás, magyarságszolgálati munka célt is adott annak, hogy miért tartsák meg magyar nyelvüket és kultúrájukat nyugati országokban gyermekeink, fiataljaink, polgártársaink. Azért tartsák meg, hogy két-, vagy többnyelvű szószólójává válhassanak a magyar nemzetrészek érdekeinek, gondjainak.
Csak arra tudom biztatni a kollégáimat is, hogy adjanak hírt a nyugati magyarságról, amikor alkalmanként meghívjuk őket előadásokra. Amikor hazaérnek, írjanak a tapasztalataikról, tudatosítsák az otthoni közvélemény számára is, hogy ott mi folyik és miért. Amíg ez még van. Mert az az élet ténye, hogy fogyunk. Fogy a nyugati magyarság. Két dolgot kell ehhez hozzátenni. Az egyik az, hogy hála istennek fogy, mert ez azt jelenti, hogy nincsenek újabb tragédiák miatti kivándorlóhullámok. A másik pedig az, hogy csak mennyiségében fogy, minőségében kevésbé. És Berzsenyitől azt is tudjuk, hogy „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”. A minőség jelen van, és a készenlét is jelen van, ezzel, amíg megvan, jó lenne úgy élni, hogy ez a készenlét szép, jó gyümölcsöket teremjen a Kárpát-medencében is.