Sztáray Zoltán: A hajó
Hiába ólálkodott a fejtések mögött a halál, hiába maradtunk napról-napra kevesebben, Kobilárcsik Frici, a hosszújáratú kapitány, tartotta magát.
– No, majd épp most örvendeztetem meg őket, amikor már eddig kibírtam. Meg különben is, mi lenne a hajómmal? A lányokkal? Igaz-é Bill?.
Bill, aki joggyakornok korában Radványi Feri névre hallgatott, megringatta magát a rakott csille mögött:
– Hajhó, az árboc de magas, hajhó ...
Kobilárcsik kapitány helyben hagyta:
– Hajhó ...
Ő igazi kapitány volt, morgós, szűkszavú.
Furcsa nótáik voltak. Egysorosak. De a sor végére mindig odasikerült a
hajhó. Jó szó volt ez; mindig, mindenre jó. Ha makacsabb kőtömböt
kellett kifeszíteniük a kásahegyből, ezzel biztatták a vasrudat.
Ilyenkor két tagban ejtették a szót: haj-hó! Ha este nem valamelyik
csendes-tengeri korallszigeten ringatták el őket a fűszoknyás lányok,
hanem Rákosszentmihályon vagy Szentendrén járták a kiskocsmákat,
halkabban csúszott ki szájukon. Ilyenkor az elejét nyomták meg, a vége
meg csak sóhajtásnak tűnt.
A kapitány és Bill mindig együtt dolgozott. Hogy miként sikerült
ez nekik, senki sem tudta. Igencsak a hajó tartotta össze őket egy
fedélzeten. A kapitány, Kobilárcsik Frici hajója. Nagy volt a hajó, de
csak egy embert szolgált, a kapitányt. Magát a hajót is csak egy, Bill.
Egy kapitány, egy matróz, ennyi volt a hajólétszám, utasuk sem volt
soha. Egyszer akartam csak a hajóra szállni, inkább csak kíváncsiságból:
felvennének-e? A kapitány kiszámolta az ujján, hogy másnap reggel –
igaz, korán – indul egy másik gőzös is, magamfajta szárazföldi
patkánynak az is jó. Mit tehettem? Vártam a hajnali hajóra. De hát amaz
sem indult.
A kapitány hajóját többnyire Csavargónak hívták. Néha másképp.
Egyszer kétárbocosként futott ki Alexandriából, s hogy Ádenben szenelt, a
nyersolajból nem futotta Hongkongig. Ha jól emlékszem, ekkor már a
Jóreménnyel vesztegeltek a maláj szigetek fölött. Tehették, hiszen hol
hagytuk már a földi élet korlátait? A Himalája csúcsa közelebb volt,
mint a Kékes-tető. Meg mit számított a hajó neve? Hajó - hajó.
Bill volt a kínai szakács is. A kapitány minden reggel
megrendelte a fogásokat. Leginkább herkentyűlevest akart tejfeles,
töpörtyűs túrós csuszával. Meg lányokat. Még akkor is, amikor egyszer
ebéd előtt végigvágódott a sziklával pallózott fedélzeten.
– Bill, ne feledd a lányokat.
Ahogy ólomszínre váltott az arca, kifelejtette az étlapból a herkentyűlevest.
De nem hajózott el a kapitány. Nem akart senkinek örömöt okozni,
ha már eddig kibírta. Lehet, polinéziai lányok ápolgatták, mert pár nap
múlva megint felhangzott az egyik sarokból a tengerészdal:
- Hajhó, szakad a horgonykötél, hajhó ...
A kapitány azért még nem énekelt, ő csak a hajhókat ragasztotta Bill
után. Vitorlájukat meg valahol a Sárgatengeren dagasztotta a szél.
Azután meg a Bill kezéből verte ki az éhség a kormánykereket.
Mert ő volt a kormányos is. Hordágyon vitték le a kórházbarakkba. Másnap
a kapitány egyedül rakta a csillét. Szótlanul. Szélcsend volt, megint
vesztegelt a hajó. Pedig haladnia kellett volna, ezer csomóval járt
nyomunkban a halál.
Estére egy görgeteg szikla leütötte a kapitányt. Törött lábbal került
Bill mellé. Úgy mondták, takarodókor már megint haladt a hajó, fenn
hagytak minden vitorlát. A kapitány a kazánházba is leküldte Billt,
nézze meg, elegendő-e a gőznyomás. S hogy nem volt elég, még pokrócot is
felhúzatott az orrvitorla fölé.
Hetekig csak nekik ment a hajó. Mi ott rostokoltunk a szomszédos
fejtésben s meg kellett elégednünk a mindennapos káposztával, Bill nem
szolgálta fel a kapitánynak a herkentyűlevest. A raratongai táncos
lányokból is csak a kilométerre rengő csípőjű alhadnagynő jutott.
Ekkoriban több esett a rúgásokból, pofonokból. Nehezebb lett a csákány, a
feszítővas.
Nem, nem ment a hajó. A kórházból is rossz hírek jöttek.
Hajnalonként teherautók álltak a hullakamra elé. Magunk meg már egy
csónakkal is megelégedtünk volna, azzal, amelyik átsegítette a többieket
a túlsó partra.
Egy reggel mégis - jól emlékszem, sütött a nap, hangversenyt
adtak a bükkösben a rigók -, azért is felszedette a horgonyt a kapitány.
Nem ment egyszerre, mert Billnek fejtenie is kellett, s az ávósok sem
voltak messzire. Bill gyenge volt még, nyögött, ahogy a kapitány
vezényelt:
– Vissza, húzd meg! Ereszd, húzd meg!
Minden létező vitorla egyszerre szaladt fel az árbocokra, s
színes zászlófüzérek lengedeztek a fedélzet fölött. A kapitány pedig
egyre adta a parancsait:
– Bill! Jól figyelj, Bill! Reggeli: rum, fagyos szalonna, tejeskávé. Jó, édes tejeskávé. Ebéd: herkentyűleves ... Meg lányok.
Miért tagadnám, sok minden kihullott az emlékezetemből. Kobilárcsik
kapitány is, Bill is. A hajó is. De ha jó napom volt, herkentyűlevest
kértem ebédre, vacsorára. Nem volt veszélyes kívánság, senki sem tudta,
mi fán terem. Én ma sem tudom. A kapitánytól meg egyszer, amikor
alkalmam lett volna, elfelejtettem megkérdezni.
Megint tavasz volt, s én valamiért lemaradtam a lábatlani
autóbuszról. Nézelődtem a városban. Bámultam a kirakatokat, meg a
lányokat. Mondom, tavasz volt. Ötvenhat tavasza. Lekerültem a Duna
partra. Az alsó rakparton bandukoltam, a lépcsők alatt. Az Erzsébet híd
roncsait emelgették éppen. Egy pontonban munkások szorgoskodtak, s egy
úszó daru nyújtogatta néha a nyakát, hogy a partra vonszoljon egy-egy
óriás, csokorra kötött vasgerendát. Az osztrák hegyekben még
olvadhatott, magasan járt a Duna, de némi hínárszag már érződött a
levegőben.
A hídfő előtt, a lépcsőfokon, Kobilárcsik Frici ült. A kapitány.
Viseltes, szürke ruha volt rajta, fehér ing, sötét nyakkendő. A fején
csupa-arany tengerészsapka.
– Frici, mit csinálsz itt, mi van a fejeden?
A tengerésztiszti sapkán jobban meglepődtem, mint azon, hogy a
kapitányt a lépcsőn ülve találtam. Ő kimért mozdulattal felém fordult, a
pipáját áttette a balkezébe, kezet nyújtott, majd helyet mutatott maga
mellett.
– Mit csinálok? Nézem a hajóm. Veled mi van?
– Élek - szóltam -, de hol a hajód?
A vizen csak a pontont láttam meg az úszódarut, amint lomhán kerülgették a roncsokat.
A kapitány pipájával a víz felé bökött:
– Amott! A vizen. Nem látod? Jó hajó, szép hajó. Most rakodunk.
– Hát Radványi Feri? Bill? - kérdeztem. - Mi van Billel?
- Bill? Hát Bill is ott van. A hajón. Ott emeli a vasgerendát. Daruval.
DeBill már észre is vett. Ledobta a kezében tartott vastag láncot, a sapkájával integetett:
- Hajhó, az árboc de magas, hajhó ...
Már tudtam a tengerészregulát, visszakiáltottam:
- Hajhó! Bill! Hajhó ...
A kapitány csak nézte a vizet.
Hudson-parti álom (1985)