Elbeszélések

Fülöp László : Hein tanár úr

Az "öregebb" diákoktól hallottuk, hogy nem állja a kifogásokat. Amikor a készületlen diák a szokott utolsó védővonalhoz hátrált, mondván: - Tanár úr, én tanultam? - azonnal lecsapott rá: - Megtanulta?

Visszatekintve az időbeni messzeségből, szerencsénk volt, hogy az iskolaévek idején olyan sok jó tanárunk volt. Mindegyik iskolában voltak jók és emlékezetben megőrzésre méltóak. Az egyik legjobb, aki maradandó hatást gyakorolt életem alakításában is, Hein tanár úr volt "a Ferenceseknél". Egyike volt azoknak az egyetemi tanároknak, akiket a kommunista rendszer elbocsátott állásából - egyszerüen, mert a klérus tagja volt.

Ismerkedésem Hein tanár úrral bizony elég furcsán kezdődött. Mielőtt azonban személyes tapasztalatokra váltottuk ismeretségünk szintjét, már - igaz csak hiréböl és látásból, - egy éve ismertük "őt". Magas, szikár, ősz ember volt, pedánsan tiszta, sötétszürke öltönyben, a nyaknál körben kikandikáló hófehér gallérral. Szigorú arccal, mindíg úgy járt mintha kardot nyelt volna és sosem, vagy alig mosolygott. Ha beszélni hallottuk, mint szünetekben ügyeletes tanárt, rövid, velős, ellenállhatatlan utasításokat adott. Hamar el is neveztük "porosz generális"-nak és a folyosón, vagy az udvarban tisztes távolban mentünk el mellette. Ha ez a manőver sikerült, megkönnyebbülve rebegtünk egy futó "laudéturt". Erre megbiccentette fejét, elhúzta száját: állítólag mosolygott. De akkor még a negyedik osztály osztályfőnöke volt, évekre tőlünk.

Az "öregebb" diákoktól hallottuk, hogy nem állja a kifogásokat. Amikor a készületlen diák a szokott utolsó védővonalhoz hátrált, mondván: - Tanár úr, én tanultam... - azonnal lecsapott rá:

- Megtanulta? A hangsúly a "meg"-en volt.

- Me-e-eg. - jött az elkeseredett válasz.

- Tudja?

(Mit lehetett erre válaszolni?)

- Mondja.

Emerán testvér, aki jó viszonyban volt velünk diákokkal, elmondta, hogy a porosz generális még filozófus is, aki mikor az egyetemen tanított a legjobbakkal mérte össze érveit, s Lukács Györggyel vitázott nyilvánosság előtt. Igy teljesen érthető, hogy a tisztes táv egyenesen kívánatos volt számunkra.

Az ötvenes évek elején Murphy törvényei még nem jutottak át a magyar köztudatba, így nem tudtuk, hogy az élet, amikor egyszerü, és jó kerékvágásban halad, számítani lehet rá, hogy hamar komplikálttá válik. A harmadik osztályban a porosz generális lett a latin tanárunk. Már az első órán, szabatosan, súlyosan elmondta a szabályokat, amelyek leglényegesebbje szerint nem lehet úgy felsőbb osztályba jutni, hogy ne tudjuk a megkövetelt anyagot; mivel bennünket felnőtt embereknek tekint, az osztályban óra alatt nem tür el semmiféle beszélgetést, vagy fegyelmezetlenséget; ő az órára mindig pontosan jön, de ha mégis késne, elvárja, hogy csendben üljünk. Nézzük át az anyagot, abban biztos volt, hogy többünknek szüksége lesz rá. Dermedten ültünk, a szünetben azt fontolgattuk, hogy átkéredzkedünk a III.b-be. (Boldog reál-tagozat!)

Az első óra hangulatát az is rontotta, hogy mindjárt a szabályok ismertetése után elkezdtük a latin anyagot. Miután átvette velünk az anyagot, Hein tanár úr bejelentette, hogy ebből már a következő órán felelés lesz. Megadóan bólintottunk: az iskolaév előttünk levő része ijesztően felmeredő szökőárként tornyosodott fölénk - ha nem vigyázunk ránkomolhat. Itt lehet, hogy komolyan kell tanulni. (Uramisten, hozd vissza Deáki tanár urat, aki elnézöbb volt, s gyakran talált valami ürügyet arra, hogy jobb jegyet adjon a latinban botladozó ifjaknak. De ez esetben a fohászkodást a magas egekben nem itélték maghallgatásra érdemesnek.)

A második óra feleltetéssel kezdődött. Engem az elsők között szólított fel. Mivel igazán drukkoltam a generális kérlelhetetlennek tünő hozzáállásától, nagyon készültem az anyagból. Meg is lett az eredménye: a feleletre jelest kaptam. Hát nem is olyan mérges a medve mint a dörmögése. No, gondoltam, most ismerkedik az osztállyal. Engem elintézett, hál' Istennek jól sikerült a bemutatkozás. A következő órákra nem is kell készülnöm, mert végigmegy a névsoron. Csak ki kell spekulálni mikor ér újra a Fülöp név közelébe. Majd figyelem a módszerét, hányat feleltet óránként. Abból meglehetős pontossággal ki lehet vetíteni a veszély közeledtét. Enyhe megkönnyebbüléssel sajnáltam a többieket, akik felé fenyegetően közelednek az izgalmak órái. Nekem most egyenlőre nincs okom félni.

Másnap engem hívott fel elsőnek. Semmit sem tudtam. Elégtelen. Mellbeverten ültem le. A többiek is megnéztek. Azt sem hallottam kik feleltek utánam. Később átgondoltam a dolgot: az "öreg generális" nagy stratégista: példát akart mutatni az osztálynak, megingatni a számítók biztonságérzetét. Pecchem volt, hogy engem "szúrt ki", de most viszont meg lesz elégedve magával: engem elkapott, az osztálynak szemléltető példát statuált. Az osztály még hálás is lehet nekem, én voltam az áldozati bárány. Nekem most már nincs mitől tartanom, legkevésbbé attól, hogy hamarosan újra feleljek. A jeles és az elégtelen számtani átlagban még mindíg kijön "közepes"-re, azt kellő alkalomkor fel lehet javítani. De most drukkoljanak a többiek! Nekem nem kell készülnöm egy darabig.

A következő órán újra engem hívott fel elsőnek. Csak bámultam rá. Elégtelen. Jelentősen rám nézett, becsukta a noteszét és elkezdett magyarázni. Ettől kezdve úgy készültem minden órára mint kinek ettől függött az élete. Jelentkeztem, próbáltam érdeklődő arcot vágni az óra anyagához - hiába. Az egész negyedévben többé nem hívott fel.

Mulasztásaimnak természetesen komoly okai voltak. Délutánonként dolgoztam, alkalmi munkákat végeztem, mert a pénz kellett. Ugyanis, életre-halálra szerelmes voltam egy leányba, akiről talán mondanom sem kell, hogy csodaszép volt, s mint a népszerü dalban "tizenhat éves volt és szőke" aki a tanév ideje alatt Pesten lakott. Vasárnaponként sógoromtól kölcsönkért öltönyben színházba mentünk, meg cukrászdában kávét ittunk süteménnyel. Ehhez elő kellett teremtenem az öltönyhöz passzoló anyagiakat. Dehát azt nem várhattam, hogy egy tanár megértse az élet fontos, a tantervtől drasztikusan eltérő követelményeit.

A negyedév végefelé, mondván, hogy a tanulónak joga van tudni, miből hogyan áll, Hein tanár úr felolvasta mindenkinek a jegyei alapján kiérdemelt latin osztályzatát.

- Kedves Fülöp, magának van esze, de nem hajlandó következetesen dolgozni. Ezért, és jegyei alapján magát megintem.

Leültem, vártam, beomlik a plafon, s összedőlnek a falak. Körülnéztem, merre meneküljek. De a falak is, plafon is maradtak. Hein tanár úr a falomlásra szánt időben már másnak beszélt, s én arra gondoltam ezt nem lehet otthon megmutatni. Akkor még szándékos emberölésért is letartóztatnak, mert apám és anyám azonnal infarktust kapnak. Elvégre eddig mindig jelesre számítottak. Dehát törődnek is a tanárok tetteik következményeivel? Elmegyek az országból! Bécsből írok levelet amiben megmagyarázom az élet pecchekben megnyilvánuló igazságtalanságait... Akkor sajnálnának. De a határok le vannak zárva, nem lehet csak úgy elhagyni az országot. Kelet felé meg még egy intő miatt sem megyek. Mi marad hátra? Hazavigyem az intőt?! Az óra végén Hein tanár úr bejelentette, hogy akik nincsenek megelégedve a kapott osztályzattal, javíthatnak jegyükön, ha lereferálnak nála az egész negyedévi anyagból. Majd noteszébe nézett és megadta a referálásra alkalmas időpontokat.

Minden nap latint tanultam éjfélig, majd anyámmal, aki percre be tudta állítani belső óráját, felkeltettem magam reggel ötkor, s tanultam majdnem nyolcig. Elvégre a Kálváriától felszaladni a gimnáziumig csak percekbe került. Anyámnak fel is tünt a nagy igyekezet, s megkérdezte:

- Fiacskám, mi ez a nagy buzgóság? - Csak a jegyemen akarok javítani - mondtam, gondosan kerülve azt, hogy honnan, mely szintről akarok javítani. A referálások jól sikerültek. úgy vágtam a példákat az "accusativus infinitivo"-ra, hogy az öregúr néha felém fordult, s bólintott. A nagy félelemmel elkezdődött kikérdezések csaknem barátságos beszélgetésekké váltak. A végén Hein tanár úr megkérdezte:

- Mondja kedves Fülöp, nem lett volna ezt könnyebb a negyedév folyamán, részletenként megtanulni? Ezért kaphatott volna jelest is, de én most közepest adok magának, mert ha jelest adnék az erőfeszítésre, az nem lenne igazságos azok felé, akik egész idő alatt szorgalommal és következetesen dolgoztak.

A "porosz generális" szigorú volt, de igazságos. A jeles tanuló nála éppúgy "becukázott" ha nem készült, mint ahogy az általában gyenge tanuló is jelest kapott amikor jól tanult. Ez természetesnek hangzik, de nem volt mindíg így. Voltak tanárok, akik nem akarták elrontani a jeles tanuló bizonyítványát, azért, mert egyszer-egyszer indiszponált volt. De amit még inkább észrevettünk, hogy ezeknél a tanároknál a közepes, vagy gyenge tanulónak igen nehéz volt jó jegyet kapni, még akkor is, amikor igazán készült. Emlékszem, Hein tanár úr az egyik ilyen "gyenge" jegyeket szorgosan gyüjtő diákból igen jó latinost csinált. A diák jól felelt, s Hein tanár úr látható elégtétellel megdicsérte:

- Ez egy jeles felelet volt.

Amikor a fiú ragyogott még figyelmeztette, hogy nem elég csak egyszer jól tanulni. A fiú, aki nem hitte, hogy ő valaha jelest is kaphat, minden órára készült, s feleletére megérdemelten jó jegyeket kapott. Diáktársunknak önbizalma nőtt, s más tárgyakból is jobb jegyeket szerzett.

A "porosz generális"-tól sokan tanulhattak volna pszichológiát is.

Míg feleltünk, ritkán nézett ránk, úgy kérdezett, hogy a katedra és az első sor közötti területen sétált fel-és-alá. Egyik feleltetés alkalmával az osztály foci-hőse számolt be az anyagról. Amint felállt, megbökte az előtte ülő vállát. A diák ültében felegyenesedett, így a nyitott könyvet hátának támasztva, ki lehetett olvasni a feleletet, s értelmes választ adni az amúgy kacifántos latin szókombinációkra. Néha, persze, nem lehetett jól látni a latin szöveget, ilyenkor foci-hősünk lehajolt, s úgy olvasta be a feleletet. Dermedten figyeltünk fel a kibontakozó drámára, mert világos volt, hogy itt bajok lesznek. Mi is hallottuk a hang elváltozását, hiszen előre hajlottan focihősünk hangjának más szinezete volt, mint egyenesen állva. A még mindíg sétáló Hein tanár úr megállt, elmosolyodott, de nem nézett oda. Sőt, az ablakhoz ment és kinézett. A következő szavaknál a focihős még bátrabban olvasott - a könyvre hajolva.

- Kedves NN. mondja, maga olvassa a feleleteket? - kérdezte a tanár, anélkül, hogy megfordult volna.

- Ne-e-e-m. Én nem, - védekezett a középhátvéd és gyorsabban csukta be a könyvet, mint a hosszúra adott labdát el tudta pöccinteni a támadó csatár elől.

- Azért, biztos ami biztos, jöjjön ki a táblához és onnan feleljen - mondta Hein tanár úr.

A focihős aki meccseken dominálta a pályát félvonalnál, most halálravált arccal tekintett vissza az osztályra. Ma itt egy keresztény vértanuval több lesz. De ment a táblához - lassan. Elvégre csodák is történtek már. Hátha rendkívüli okok miatt kicsengetnek míg kiér a táblához. Vagy valaki bekiált, hogy veszélyes tüz keletkezett a betonpadlós folyosón és őrült tumultus közepette rohanna ki mindenki az osztályból? De a "Deux ex machina" csak nem akart jelentkezni. Lassanként a tábla mellé ért. Hein tanár úr tovább kérdezett.

Csodák-csodája, a focihős válaszolt. Sőt, a legtöbb kérdésre jól felelt. Lehet, hogy igazán készült, csak önbizalom hiányában a könyvben írottakkal akarta biztosítani a sikert? Vagy Hein tanár úr könyörült meg rajta?

S ekkor valami elképzelhetetlen történt. A "porosz generális" megállt előtte:

- Kedves NN. én magát azért hívtam ki a táblához, mert azt hittem csalt. Magát az osztály előtt meggyanusitottam, ezért most ünnepélyesen bocsánatot kérek.

Nem hiszem, hogy foci-hősünk jobban megilletődött volna, ha arról értesítik, hogy beválasztották az akkoriban világhíres magyar válogatottba. Hebegett, izmos lábai bizonytalanul vitték vissza a padhoz. Azt tudom, hogy Hein tanár úr óráján soha többet nem csalt.

De mi sem, mert nem akartuk, hogy az, aki bennünket úriembereknek néz csalódjon bennünk.

A távolban, vagy tizenőt évvel később, amikor egy főiskolán tanítottam, visszaemlékeztem tanáraimra és jobb időszakaimban az ő módszereiket próbáltam alkalmazni. Kemény munkát követeltem, s a tananyagot igazságossággal és érezhető szeretettel próbáltam adni. Néha, mikor évekkel később még karácsonyi üdvözleteket kaptam volt diákjaimtól, a kontinens másik feléről is, Hein tanár úrnak, s néhány másik volt tanáromnak mondtam hangtalan köszönetet.

Fülöp László, öregdiák, 2000 december

comments powered by Disqus