1956 Forradalom

Sztáray Zoltán: A magyar Forradalmi Tanács III

Megadták a címüket és meg is találtuk őket egy külvárosi bérházban. A kiránduláson Nagy Balázs és két - már idősebb - magyar egyetemi hallgató vett  részt, akik közül az egyiknek már volt  valamilyen baszk kapcsolata.  A házmester  igazított el bennünket és mindjárt meg  is mutatta, melyik lépcsőn kell felmennünk a gyűléstermükbe. Azután a harmadik emeleten már hallottuk is a sajátos baszk hangzavart és csakhamar egy tágas padláson találtuk magunkat. Nagyon melegen fogadtak bennünket és mindjárt hozták is kis csészékben a kötelező feketekávét. Egy joviális kinézésű úr mind baszk, mind francia nyelven bemutatott bennünket, hangsúlyozva, a magyar forradalomról számolunk be nekik.            

A helyiségben - ami valójában az épület tágas padlástere volt,  mintegy negyven inkább középkorú, mint fiatal férfi foglalt helyet. Valamennyien a padlás  alján lévő, széles gerendákon  ültek.  Néhány lámpa világította meg  a helyiséget és több felhúzott  cserép  bocsátott be némi külső világosságot.  

Már nem emlékszem, melyikünk köszönte meg - természetesen franciául - a meghívást és közölte, rendelkezésükre állunk, várjuk a kérdéseiket. Ezek azt mutatták, valamelyest tájékozottak a magyarországi forradalomról. Csakhamar az általános kérdések után kiderült, miért is hívtak meg bennünket. Érdekelte őket, miért is tört ki Magyarországon az októberi forradalom. Főként  arra voltak kiváncsiak milyen csoportok vettek ebben részt. Kiderült, azt szerették volna tudni, a forradalomban vettek-e részt  nemzetiségi csoportok, amelyek  elégedetlenségüket fejezték ki azért, mert kirekesztették őket  a hatalomból.  

A valósághoz igazodva, tájékoztattuk őket, ilyen csoportok Magyarországon nincsenek és a felkelésben  az ország  egész lakossága  a megszálló oroszok és az őket támogató, lényegében nem is nagyszámú  magyar vezetők ellen fogott fegyvert. Ez a magyarázat nem egészen az volt, amire  valójában kiváncsiak voltak. Ám barátságosan kísértek le bennünket a lépcsőn  és egyikük még meg is veregette a vállamat s mosolyogva mondott valamit baszk nyelven.

Egy Nagy Balázzsal való hosszabb lélegzetű kirándulásunk sem volt sokkal sikeresebb. A reggeltől estig való lótás-futás meglehetősen ígénybe vette az időnket. A Párizst megszállt forradalmárainkról való gondoskodás, vendégeink fogadása  meglehetősen lekötött bennünket. Mégis módját találtuk, hogy  meglátogassuk a Svájcban befogadott honfitársainkat. Különösen a fiatalokra voltunk kiváncsiak. Két napot töltöttünk közöttük s meglehetősen elszontyolodva váltunk el tőlük.  Kisérletünk, hogy  valamiféle  magyar emigráns-tevékenységre vegyük rá őket, teljesen sikertelen maradt. Ők tanulni, dolgozni akarnak s különben is a semleges Svájcban holmi emigráns tevékenységre mód sincsen. Fel is adtuk az effajta kezdeményezést.           

Ebben az időben egy  igen jól öltözött,  majdnem elegáns honfitársunk látogatott meg bennünket. Elmondta, hogy a Franciaországban tartózkodó magyar menekültek számára  talált egy megfelelő megoldást és azt kérte,  legyünk segítségére a francia hatóságoknál. Megoldás az  volna - magyarázta -, ha Dél-Franciaország  igen gyéren lakott részében található, nagyrészt parlagon lévő  területeken  magyarokat telepíthetnénk le. Kérdeztem, látta-e valaki ezeket a szerinte mezőgazdasági termelésre alkalmas  földeket. Még nem, volt a válasza.

Azután abban állapodtunk meg, hogy ha vállaljuk az útiköltségét, sajátmaga leutazik erre a Midi-beli területre. Jó hét múlva jelentkezett. Szomorúan, leverten számolt be arról, hogy  ezek a    szóbanforgó területek legfeljebb a magyar módra végezhető akácfa-telepítésre alkalmasak. Szélfútta,  homokdombok. Kútba esett Franciaország egy részének magyar megszállása. Honfitársaink minden bizonnyal szívesebben maradtak  a párizsi Diadalív árnyékában.

Valamikor 1957 májusában Washingtonból Nagy Ferencék csoportjából felkeresett bennünket egyik honfitásunk, aki közölte velünk, a magyar forradalommal kapcsolatban egy ázsiai politikai kiránduláshoz  keres résztvevőket. Mindjárt mondta is, a Petőfi-körös Nagy Balázsra és rám gondoltak.  Ebben az időben folyt a párizsi irodánk megszervezése, rengeteg dolgom volt, ám izgatott egy ilyen utazási lehetőség. Vállalkoztam is rá. Az indonéziai és japán vízum megszerzéséhez szükséges volt igazolni,  semmiféle ragályos betegségben nem szenvedünk. Az indonéziaihoz azt is, hogy  nem vagyunk zsidók. Az orvosi vizsgálaton szerencsésen  átestem, ám annak igazolása, hogy nem vagyok zsidó, már nem ment olyan könnyen. Felkerestem a párizsi magyar reformátusokat szolgáló Kulifay nagytiszteletű urat, kérve adjon számomra egy ilyen igazolást. A nagytiszteletű úrral már korábban találkoztam, amikor örömmel üdvözölt, mint az egykori magyar reformátor leszármzottját. Ám az igazolást nem adta ki, meglehetősen szemrehányó módon közölve, erre nincs lehetősége, mert egyetlen alkalommal sem látott  a templomában. Amiben - be kellett látnom - igaza is volt.

Azután  a párizsi magyar katolikusok lelkészét, Gácsér Imrét, a Magyar Iroda vezetőjét kértem meg, adjon számomra egy ilyen igazolást, amit készségesen  ki is állított. Az egyháza levélpapírján bizonyítva, a református  vallás követője vagyok. Tény, az ő  vasárnapi miséjének sem voltam látogatója, ám keresztényi mivoltomat nem vonta kétségbe.

Eme igazolások bírtokában meg is kaptam a szükséges vízumokat, ám Nagy Balázsék nélkülem indultak el az ázsiai útra. Kísérőjük Derecskey Károly volt, akit utoljára akkor láttam, amikor Budapesten  1948-ban holmi félig-meddig érvényes  útlevéllel sikerült Svájcba  kimennie.  Beszámoltam  Derecskeynek az Andrássy úton miatta is kapott pofonokról, amit nagy sajnálkozással fogadott. Fogalmam sem volt, barátunk milyen amerikai szervezet keretében kapott erre a kirándulásra megbízást. Talán a State Department valamelyik  részlege volt  mögötte.

Megőrzött papírjaim között hiába keresem Nagy Balázs beszámolóját az indonéziai  szereplésükröl, ám  jól emlékszem arra, hogy az nem volt különösebben szerencsés. Balázs beszámolt  az egyik egyetem ifjúsági csoportja által szervezett  előadásról, amelynek főtémája a magyarországi forradalom ismertetése volt. A hallgatóság előbb nagy figyelemmel hallgatta a beszámolót, ám csakhamar  -  néhány kérdés után - vezetőjük megköszönte Nagy Balázsék látogatását és rátértek a  maguk sajátos  problémáira, amelyek az egyetemen adódtak. A magyar forradalom nemigen érdekelte őket: a világ másik végén zajlott le. A hallgatók jelentős része a kommunista párt tagja volt. Szerencsésebbek voltak Japánban. Erről fennmaradt Nagy Balázs részletes beszámolója. Ezt a következőkkel vezeti be.

"Japánban egészen más a  helyzet, mint Indonéziában. Japán demokratikus állam, az itteni kommunista pártnak semmi befolyása sincs az államhatalomra. Viszont a japán értelmiség és a diákok  körében  népszerű a kommunista párt. Rengeteg  különféle szervezetük van. Ezek között a legjelentősebb a Zengekura-szervezet, ami kommunista  eszméket hírdet és sikeresen növeli táborát a fiatalok körében. Ennek ellenére - szemben az indonéziai sikertelenséggel -  számos előadást tartottunk itt, amelyeken inkább jobboldali beállítású fiatalok vettek részt. A magunkkal vitt - közöttük Japán nyelvű  - brossúráinkat szívesen fogadták. Tokyon kívül meglátogattuk Kofio, Oszaka, Kioto és  Nagoya városokat.

Előadásaink során nagyon természetesen a Tokyoban  tartottak voltak a legnépesebbek. A  résztvevőket a magyar forradalom lefolyása, politikai vetülete érdekelte a legjobban. Több felszólaló az akkor Japán megszállás alatti Okinawa helyzetét emlegette, ami  - mondták - hasonlatos a magyarországi orosz megszálláshoz.

Érdekes találkozásunk volt a  Tokyoban székelő Japán-Magyar  társaság tagjaival. Ezek  valamelyest  jobboldali ízű, az akkori magyar állapotokat alig ismerő, de felette barátságos japán férfiak voltak. Nagyon érdekelte őket az októberi forradalom.

Néhány japán ifjúsági szervezet nógatására levelet írtunk az egyik legnagyobb kínai ifjúsági szervezethez, hogy a kínai kormány tegye lehetővé, őket is meglátogathassuk. Próbálkozásunk nem vezetett  eredményre, a kínaiak  levelünkre nem is válaszoltak.               

Végeredményben az indonéziai sikertelenségünk után elégedetten köszöntük meg a japánok barátságos fogadását és abban a hitben indultunk vissza Európába, hogy  valamit mégis cselekedtünk az orosz megszállás alatt sinylődő  magyar népünkért."

A távolkeleti küldetésből Párizsba visszaérkezett Nagy Balázzsal 1957 szeptemberében indítottuk el a  Március és Október című kőnyomatost a felújított Petőfi Kör postájaként. Ennek az októberében megjelent  számában adtam közre Az emigráns politikáról  címmel  azokat a gondolatokat, amelyek foglalkoztattak bennünket.

Állíthatnánk, hogy a Magyar Forradalmi Tanács megalakulásától kezdve mind a mai napig folytak és folynak azok az áldatlan versengések, amelyek állítólagos célja  a kiszélesítendő, egységes  magyar  emigrációs szervezet kialakítása. A Strasbourgban kitűzött céljai közül  a Magyar Forradalmi Tanács alig tudott valamit is megvalósítani. Ennek több oka is volt. Mint  az anyagi  megalapozottság hiánya és az, hogy állandó támadásoknak volt kitéve a különféle  magyar emigrációs csoportok részéről. Nem felejtkezve el a korábbi alapítású, New Yorkban székelő Magyar Nemzeti Bizottmány  egyes tagjairól, akiket a Tanács egyik alapító tagjának, alelnökének, Király Bélának  kiválása is bátorított. 

Amiről gondolkodnunk kellene - írtam a Március és Október hasábjain -  az az, hogy  céltalan csatározások helyett találnánk-e olyan munkaterületeket, amelyek  reális elgondolás mellett valóban az egyetemes magyarság céljait szolgálná. Képesek volnánk-e arra, hogy a nyugati magyarság számára tárgyilagos, megbízható sajtószolgálatot építsünk ki. Volna-e lehetőség arra, hogy felállítsuk a strasbourgi tanácskozáson megszavazott  Magyar Forradalom Történeti Intézetet, ami tudományos színvonalon dolgozná fel  a forradalom történetét és nemzetközi szinten  vizsgálná népünk  számos politikai, társadalmi és gazdasági problémáját.

Az idő homokórája pereg. Addig gondoljuk meg melyek a legfontosabb feladataink amíg  erre alkalmunk van.  A magyar nép  bizonyára számonkéri tőlünk, hogyan  sáfárkodtunk nevében 
az időnkkel, lehetőségeinkkel.

Eldadogott gondolataim után  szeretnék beszámolni arról, hogy a Párizsban letelepedett Auer Pál, egykori országgyűlési  képviselő és franciaországi nagykövetünk  tisztelt meg bennünket azzal, hogy a fenti témához szólva a Március és Október oldalain maga is közölje a gondolatait.  Auer - nekem mindvégig Pali bácsi -  Nagy Ferenc disszidálása után  mondott le a párizsi magyar nagyköveti tisztségéről, ám mindvégig a mindenkori magyar bel- és külpolitikai élet megfigyelője maradt. Talán nála senki sem tudta jobban, hogy a háború után  az európai térségben hol helyezkedik el szülőhazánk. Lehet, jobb kifejezés erre, hol helyezték el az uralkodó nagyhatalmak.

Szomorú tény, hogy a forradalom után Párizsban letelepedett magyarok szemében Auer Pál valamilyen, már nem osztó-szorzó lénynek számított. A Magyar Forradalmi Tanács körül megfordult  menekült társaink szemében is. Hogy jómagam kapcsolatot tartottam vele, szememre is hányták.

Auer Pál - elolvasva az előbb ismertetett  gondolataimat - viszonylag terjedelmes írással jelentkezett  a Március és Október  következő száma szerény hasábjain. Alant adok közre ebből részleteket.

"… Akik  a számkivetettségben  szerepet vállalnak, valójában nem képviselik az emigrációt. Nem, mert erre senkitől sem kaptak megbízást, felhatalmazást. De nem képviselik  az elhagyott ország népét sem, hiszen  egy ilyen megbízásra nekik sincs semmiféle lehetőségük. A volt országgyülési képviselők sem azért kapták a mandátumokat, hogy  idegenben az ország népét képviseljék, hiszen ennek módjában  sincs erre megbízást adni. De a forradalmi tanácsok tagjai sem formálhatnak jogot arra, hogy  menekülésük után külföldön képviseljék az otthon maradókat. Ezekből a gondolatokból adódik, hogy  a Nyugaton létesített  emigráns, politikai szervezetet inkább bizottságnak kellene nevezni, tekinteni.              

Emigrációban politikai pártokra nincs szükség. Ezzel szemben napjainkban Nyugaton mintegy hét politikai párt jelentkezett. A Kisgazdapárt,  a Petőfi - azelőtt  Parasztpárt -,  a Szociáldemokrata párt, a Kereszténydemokrata párt, a Barankovics István pártja, Sulyok Dezső pártja és a  Nemzeti Demokrata  párt. A pártokhoz járulnak a különböző forradalmi szervezetek. Ennyi párt és szervezet  belpolitikai programját nehéz lenne összeegyeztetni és egy koaliciós szerv által elfogadtatni. Helyes volna, ha a koalició csúcsszervezetében csak olyanok foglalnának helyet, akik nagyjából ugyanazon irányban haladnak és haladtak a múltban is. A  parlament-szerű testületbe helyes volna  néhány fasiszta-ellenes, 1945 előtt megválasztott  képviselőt is meghívni. Kétségtelen, hogy  szabad választások esetén helyet kapna a parlamentben néhány konzervatív képviselő is.

… Az új emigránsokat  egy nagy, felemelő és felejthetetlen élmény kovácsolta egybe.  Érthető, hogy közelebb állanak egymáshoz, mint a régi emigráció tagjaihoz. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy a régi emigrációról egyoldalúan megállapítsák, hogy azt súlyos mulasztás terheli. Miben áll ez a feltételezett mulasztás? Bizonyára nem abban, hogy az Amerikai Egyesült Államok a múlt novemberében elküldje csapatait hazánkba. Ma már a legnaivabb  emigráns is tisztában van azzal, hogy ezért a magyar emigrációt nem terheli felelőség, mint ahogy nem tartja a Rákóczi- és a Kossuth-emigrációt felelősnek azért, mert annakidején nem tudták a nyugati hatalmakat egy Magyarország felszabadítását célzó háború megindítására bírni. Vajon hibáztatja-e valaki az új magyar emigrációt azért, mert annakidején nem tudta, mert jogi és politikai akadályok miatt nem is tudhatta kieszközölni, hogy  az Egyesült Nemzetek  Szervezete  közgyülésén s kormánydelegáció helyett az új emigránsok képviseljék a magyar népet?

Azt is hallottuk, hogy a régi emigrációnak azért kell félreállnia, mert  tíz éve él távol a hazától és nincs kapcsolata a magyar néppel. Kossuth több, mint négy évtizedet töltött száműzetésben, de aligha akadt magyar ember, aki azt valotta, hogy nem volt joga  a magyar kérdésekhez hozzászólnia s hogy elszakadt a magyar néptől. Ha az ilyen álláspont helyes volna, az új emigráció illetékessége is  szinte hónapról hónapra csökkenne. És ha súlyos mulasztások történtek, kik követték el azokat?  Bizonyára nem a szervezetlen emigrációs tömegek. A Magyar Nemzeti Bizottmány koaliciós alakulat volt, amelyik kollektív testületként keveset produkált, de amelynek tagjai külön-külön teljesítették kötelességüket.

Mi volt a régi emigrációs szervezet feladta és mit kell cselekednie az új politikai szervezetnek? Az emigrációnak azon kell munkálkodnia, hogy a magyar probléma ne kerüljön le sehol sem a napirendről. Hogy a nagyhatalmak kormányait, parlamentjük tagjait, a közvéleményt állandóan figyelmeztesse, nem lesz addig béke, amíg  a magyar nép nem nyeri vissza - a többi leigázott néppel együtt -  önrendelkezési jogát és hogy a magyar kérdés megoldása a Nyugatnak éppen úgy érdeke, mint nekünk. Hogy a békés egymás melletti élés előfeltétele Magyarország felszabadítása. Hogy  Németország egyesítése nem előzheti meg a mi felszabadulásunk  problémáját, mert a kettő szorosan összefügg.

És amikor a régi emigrációról  bírálatot mondunk, ne felejtsük el azt sem, hogy nem a dicsőséges forradalom után, hanem a németek oldalán vívott  háború után végezte munkáját.

Igaz, hogy a Nemzeti Bizottmány összetétele nem volt szerencsés, főképp mert az ipari munkásság és a fiatalság nem volt kellő módon képviselve, ám sokan tudják, hogy voltunk, akik ezen állandóan igykeztünk változtatni és nem rajtunk múlott, hogy nem tudtunk célt érni. És tudják sokan azt is, hogy voltunk, akik az új emigránsok által szervezett Magyar Forradalmi Tanácshoz a közös munka érdekében, segítő szándékkal csatlakoztunk.

El kellett  mondani mindezt, hogy eloszlassuk egyszer s mindenkorra a félreértéseket. Azok, akik az életüket kockáztatva harcoltak a magyar szabadságért, jogot váltottak arra, hogy a magyar ügyek irányításában az emigrációban résztvegyenek. Fiatal lendületükre, új, üde hangjukra , helyzetismeretükre nagy szüksége van a magyarságnak. Ám nem nélkülözhetők a régiek tapasztalatai, kapcsolatai, tudása és ugyancsak  kipróbált hazaszeretete sem. Fogjunk hát össze és küzdjünk vállvetve annak a népnek a jövőjéért amelyre mindnyájan büszkék lehetünk"

Ennyit  Auer Pál egykori párizsi nagykövetünk a forradalommal kapcsolatos állásfoglalásáról, amelynek jelentős részét érdemes lett volna megszívlelnünk. Persze, mi a forradalom után menekültek, odahaza a világtól szinte hermetikusan elzártak, nem rendelkeztünk azokkal az imeretekkel, amelyek a kivételes politikai - főként külpolitikai - ismeretekkel megáldott honfitársunknak, Auer Pálnak, kijutott. Több megbecsülést érdemelt volna a forradalom után  Nyugaton  menedéket talált  honfitársainktól.

Meg kell emlékeznünk arról, hogy  a  Magyar Forradalmi Tanács Strasbourgban  megválasztott vezetői nem különösebben sokat törődtek velünk. Akit valóban nagyon hiányoltunk, az  Kéthly Anna volt, ő a Tanács másfél éves fennállása alatt sohasem látogatott meg bennünket. Idejét, energiáját lekötötte a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom. Nem emlékszem arra, hogy Kővágó József, valaha is felkeresett volna bennünket. Király Béla - miután lényegében az alakulása után néhány hónappal már meg is tagadta a Magyar Forradalmi Tanácsot -  talán csak egyszer,  amikor  Svájcba indult  - nézett be hozzánk igen rövid időre. Strasbourg után csakhamar az Egyesült Államokban tevékenykedő volt politikusaink körében találta  meg a helyét. Ez nem akadályozta meg abban, hogy  az 1990-ben kiadott  meglehetősen zavaros fogalmazású emlékirataiban  mégis vállalja a Magyar Forradalmi Tanácsot akként, hogy a Szabad Magyar Nemzeti Képviselettel kapcsolja össze.            

A mintegy másfél esztendős tevékenykedésünk után nem csupán az anyagi lehetőségeink  zsugorodtak össze, de nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar emigráció politikai csoportja  az Egyesült Államokban találta meg életlehetőségét. Időközben elfogyott a  korábban rendelkezésünkre állt anyagi lehetőség is. Párizsi irodánk utolsó havi bérét már a megtakarított  pénzemből fizettem ki.

Benjámin Olivérnek a bécsi magyar szociáldemokraták biztosítottak életlehetőséget. Összeszedtem a Magyar Forradalmi Tanács iratait és ő rá bíztam, juttassa el megőrzésre Kéthly Annához.

Magamról szólva egy időre azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy megcsömörlötten a politikai élettől, kivándorlok Tahitibe, majd mégis az Egyesült Államokat választottam. Ebben közrejátszott, hogy a  New York-i Columbia  Universitynek Magyarországról készített tanulmányaim után  a washingtoni National Science Foundation munkatársának hívott meg. Ugyanakkor New Yorkból jelentkezett  a Kossuth Foundationt alapított Horváth János is, akit előadónak az egyik amerikai egyetem hívott meg és felajánlotta az ő megüresedett  helyét. Választás előtt álltam. Jól tettem-e, vagy sem, ma sem tudom, hogy a  Kossuth Foundationt választottam. Lelkiismereti  problémám is akadt, mert  a washingtoni közismerten előkelő intézmény meghívása alapján a szakembereknek  fenntartott - és nem a magyar menekültek  számára létesített - bevándorlási lista alapján indulhattam el Amerikába. Ez azt is jelentette, hogy fizethettem az útiköltségemet.            

Majdnem üres zsebbel érkeztem meg New Yorkba és jóllehet barátaimmal közöltem, mikor érkezem, a repülőtéren senki sem várt. Furcsa érzés volt. Olyasvalami, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban. Hosszas telefonálgatás után végül  barátaim elveszettségemben mégis megtaláltak  és Kiss Sándorék fogadtak be sok szeretettel a New York-i lakásukba. Azóta sem tudom, hogy   vajon valaha is valóban megérkeztem-e Amerikába? Álmaimban semmiképp. Évtizedek óta töröm az andezitet a recski kényszermunkatáborban és nagynéha járom a Mátrát, a Hortobágyot és a budapesti Duna-partot.

comments powered by Disqus