1956 Forradalom

Papp László: 1956 öröksége II. - Előadás a debreceni szimpóziumon

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem - kijöttél velem.

Faludy György
(részlet)

Nem beszélhetünk 56-ról anélkül, hogy a legnagyobb tisztelet és meghatottság hangján ne emlékezzünk a forradalmi nép hősiességéről, áldozatkészségéről és emelkedett szellemiségéről. A nyitott ládákban gyűlő pénz, a kitört kirakatokban érintetlenül hagyott értékek, a falusiak ingyen osztogatott élelme, a lakásokból kialakított harci bázisok jellemezték a nép elszántságát, nagyságát. Méltó válasz volt ez a diktatúra kegyetlen elnyomására. 1956 öröksége



A második üdvözlet az osztrák néphez szóljon, hiszen az a szerető fogadtatás, amellyel a több mint 200 ezer menekültet fogadták eltörölt minden történelmi viszályt a két népünk között. Amikor az andaui hidon átérve osztrák földre léptünk, egy fiatalember Volfswagennel pásztázott az országúton és vitt bennünket a faluba. Ott a korcsmáros adott pénzt autóbuszra, hogy Bécsbe mehessünk. Amikor a Karls Platz -on kiszálltunk, az első járókelő egy csomag villamosjeggyel látott el bennünket. Egy hét után már állásom volt a saját szakmámban. Soha nem felejthetjük el azt a támogatást, amiben nemcsak segélyszervek, de egyének is részesítettek bennünket.

Ha már itt tartunk, essen szó az amerikai emberek őszinte és áldozatos fogadásáról is. Ők némi büntudatot éreztek azért, hogy nem kaphattunk több segítséget az Egyesült Államok kormányától. Ezt igyekeztek pótolni szeretettel és segítőkészséggel.

Amikor november 4-e után a műegyetemistákkal és a hozzánk társult fiatalokkal a Móricz Zsigmond körtéren összegyűltünk, naívan azt hittük, hogy egy kis ágyúval, kockakövekkel épített barikáddal és az ablakokba kikészített Molotov-koktélokkal megállíthatjuk a Buda irányából várt szovjet támadást. Tüzelőállásba helyezkedve a Himfy utca sarkán levő épületben, ahol most a Mc Donald’s kapott helyet, egy harmadik emeleti lakásban vártuk az oroszokat és az amerikaiakat. Az orosz tankokat és az amerikai diplomatákat. Abban a hiedelemben, hogy ha egy kis ideig kitartunk, elég időt adunk a világnak arra, hogy megállítsa a tragédiát. Ma is csak a legnagyobb csodálattal tudok emlékezni arra a családra, amelyik minden habozás nélkül befogadott bennünket és engedte, hogy náluk üssük fel a hadiszállásunkat.

Pedig tudniuk kellett, hogy ezzel maguk is célpontjaivá válnak a pusztításnak, ami aztán két nap múlva be is következett. Az áldozatokról emlékezve, hadd említsem meg, hogy az forradalom első három áldozata Debrecenben, a Kossuth utca sarkán vérzett el.

Magyarországon 35 évig nem lehetett beszélni a forradalomról, legfeljebb gyalázkodással emlegetni az “ellenforradalmi bandákat”.
Az ezt következő 14 év alatt a megemlékezések főleg politikai csatározásokra, az emlékezők egymásra való acsarkodására adtak alkalmat. Most sem jobb a helyzet, amikor pedig itt lenne az ideje az összefogásnak és az ötven évvel azelőtti egység felidézésének. Sőt lelkiismeretlen törtetők arra használják fel ezt az alkalmat, hogy a gyanútlan fiatalokat félrevezessék, elhitetve velük, hogy utcai gyújtogatás és randalírozás őket is 56-os hősőkké avatja.

A forradalom utáni elnyomás, majd a “puha-diktatúra” lélekölő éveiben a nyugaton élők, ezek között az amerikai magyarok voltak azok, akik a forradalom lángját, üzenetét ébren tartották, ismertették a világgal. Elismeréssel emlékeztek meg erről, politikai álláspontjaiktól függetlenül, a hazaiak is,, elismerve, hogy a hazai történelemhamisítás idején a nyugaton élők nem engedték 56 emlékét elenyészni. Emlegették is, hogy “bár idegen országban - ám magyar öntudattal, magyar emlékekkel őrízték hazafiságukat, hazaszeretetüket”. Bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy megvalósulhatott a forradalom vágya, követelése, és létrejöhetett egy szabad és demokratikus Magyar Köztársaság.

A Nyugatra érkező fiatalok, diákok legnagyobb része küldetésnek, feladatának tekintette új helyzetét. Meg volt győződve arról, hogy a szétszóródás lehet egy nemzet ereje is, hiszen közvetítheti a magyarság dolgait a nagyvilág felé, ugyanakkor a nagyvilágot is az elzárt haza felé.
Ezt a küldetést tudatosan vállalva szervezték meg egyesületeiket, folytatták a forradalom alatt megalakult diákszövetséget. Hírdették, hogy Magyarország nem azonos az uralmon levő rendszerrel. Tették ezt a világ minden számottevő országában, nyelvén.

Mindemellett ne feledjük el, hogy az igazi hősök azok voltak, akik otthon maradtak és vállalták az üldöztetést, a börtönt, a reménytelenséget. Mi, akik eljöttünk, nem csak azért tettük ezt, hogy megmeneküljünk a forradalmi tevékenységünk következményétől, de szembenézve a kilátástalan, sivár jövőtől, a könnyebbet választottuk. Az otthoniak, ahogy a helyi szólás járta, “kalandvágyból” ott maradtak, vállalva a következményeket.


Tudjuk, hogy a forradalom egyik legfőbb követelése volt a többpárt- rendszer, és a demokratikus véleménynyilvánítás lehetősége. Röviddel Amerikába érkezésünk után egy itteni egyetem által kibocsátott kérdőívre válaszolva a diákok csaknem egyöntetű véleménye az volt, hogy a forradalomban megnyilvánuló népakarat a függetlenséget és a demokráciát kívánta elérni.

Ezért tévednek azok, akik ma azt hírdetik, hogy a forradalom győzelme káoszt és politikai belharcokat hozott volna magával. Az igazság az, hogy a megosztottsággal terhes magyar történelem során a két forradalmi időszak volt csak, amikor az ellentétes véleményű politikai ellenfelek is együtt tudtak működni a haza érdekében. Így volt ez az 1848-as kormányban ahol Széchenyi, Kossuth, Deák, Batthyányi, Szemere és a többiek félre tudtak tenni minden különbséget. Így volt ez 1956 októberében is, ahol a kormányban Nagy Imre mellett ott volt Tildy, Bibó, Kéthly Anna, és mások, akik egy olyan nemzeti egység lehetőségét valósították meg, amiről a mai megosztott világban csak álmodni lehet.

A megosztottság, persze nem új, szinte a “magyar megmaradás recepjének” lehetne nevezni. István és Koppány, Verbőczy és Dózsa, Lajos és Zápolya, kurucok és labancok, népiesek és urbánusok - a két egymás mellett viszályokkal élő tábor mintegy hagyománynak tekinthető. A történelem során azonban ez csak a felszín háborgása volt, a nép közben élte a maga életét politikai küzdelmek nélkül. Ma viszont a hasadás a társadalom egészét érinti. Ennek a helyzetnek a veszélye vagy egy kormányozhatatlan ország, vagy - ami még kritikusabb - egy diktatúra eshetősége. Volt erre történelmi példa, amikor a nép, megunva a két tábor kötélhúzását, egy diktátort fogad el vezérének.

Az 56-os menekültek esetében a, véleménykülönbségen túli egység vállalásának egyenes következménye volt , hogy -talán némi beképzeltséggel - a nyugati magyarság szerepét Illyés Gyulának az amerikai diákokhoz intézett üzenete alapján , olyanfélének lássuk, mint amit Erdély töltött be a török hódoltság idején. Vagyis, hogy a szovjet hódoltság alatt átmentse nemzeti értékeinket a jövő generációk számára.

Sikerült-e ezt megtennünk? Azt hiszem erre a kérdésre igennel válaszolhatok. A forradalom után nyugatra került akkori fiatalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ne engedjék a világ figyelmét ellankadni Magyarország sorsa és a szovjet uralom elleni küzdelme iránt. Ma is, a világ közvéleménye, talán még inkább mint a magyaroké, a Szovjetunió összeomlását két legfontosabb magyar eseménnyel hozza kapcsolatba.

Az 56-os forradalommal, amely az “első szög” volt a szovjetek koporsójában, és a berlini fal lebontásával, amely egyenes következménye volt a vasfüggöny megnyitásának, a keletnémetek átengedésének.

Az ország most ennek az örökségnek kell megfeleljen. A nyugati magyarok egyöntetű támogatása, az ország jóhírneve, “imázsa” érdekében végzett munkája is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország végre elérje azt amire évszázadok óta vágyott, hogy része legyen a nyugati közösségnek . A NATO és az Európai Unió tagjaként most lehetősége nyílt arra, hogy végre megszabaduljon attól a tehertől, amit a török, az osztrák, a szovjet elnyomás évszázadok alatt rárakott.

Mondhatjuk, hogy “történelmi útelágazásnál” vagyunk. 1956 hitelességével és a rendszerváltozás békés, alkotó módon való megvalósításásával nemzetközi elismerést és támogatást szerzett az ország. A tét, a kor feladata most az, hogy ezt az erkölcsi tőkét megőrízzük és kamatoztassuk. Ha nem sikerül a gazdaság megszilárdításával és a társadalom széttagoltságának megszüntetésével a lefelé csúszást megállítani, hosszú időre - talán véglegesen, a világ peremére csúszhat az ország. Ezért kell e nevezetes évfordulón meggondolnunk, hogy mi, együttesen otthoniak, és külországokban élők, mit tehetünk, miként foghatunk össze hazánk érdekében. Ez nem valami jámbor óhaj, hanem történelmi parancs.

A nemzetközi és hazai szakemberek megegyeznek abban, hogy az ország ma súlyosan veszélyeztetett helyzetben van. Lehet vitázni azon, hogy mi az oka és kit, kiket illet a felelősség a katasztrófálisnak is mondható gazdasági helyzetért, most azonban az elsődleges feladat a mielőbbi gyógyuláshoz szükséges lépéseket megtenni. Ezt azonban nem lehet utcai népgyűlésekkel, hangzatosnak tűnő szónoklatokkal megvalósítani.

A rendszerváltozás után azt hittük, hogy a középeurópai térségben egy gazdaságilag és politikailag erős és befolyásos Magyarország fog olyan nyomást gyakorolni a szomszédokra, ami az ottani magyar kisebbség felemelkedését és biztonságát is szolgálja majd. A közelmúltban tett erdélyi utam alatti tapasztalat alapján azt mondhatom, hogy talán az anyaország lesz ráutalva az ottani egyre jobban gyarapodó közösség segítségére. Lehet, hogy ennek a gazdasági kiegyenlítődésnek lesz majd pozitív eredménye is. Megszűnik az “anya-gyermek, az “elosztó-eltartott” viszony, és az együttműködés, közös felelősségvállalás kerül előtérbe.


Magyarországon a megválasztott kormánynak most már nem a politikai ellenféllel kell megküzdeni, hanem az egyre szélsőségesebb jelszavakat hangoztató utcai erőszakkal. Ezt pedig a nemzeti és nemzetközi közvélemény nem sokáig tűrheti, hiszen a nagy hangzavarban mind az ország, és ezzel a magyar nép sorsa, mind a határon kivüli nemzettársak jövője veszélybe kerül.

A diktatúra idején megszoktuk, hogy mindenért mások a felelősek. A forradalom idején a nép képes volt kinyilvánítani, hogy - a forradalmi munkástanácsokon keresztül - képes a sorsát a saját kezébe venni.
A demokratikus államrend megadja erre a lehetőséget ma is. A forradalom tanulsága az, hogy élnünk kell ezzel a lehetőséggel.

Utóírat.

Manapság sok vita tárgyát képezi az, hogy elkerülhető lett volna-e a szovjet beavatkozés November 4-én? Charles Gáti nemrég megjelent könyvében azt próbálja bizonyítani, hogy igen, volt erre eshetőség. Lehet, hogy az oroszok hajlandók lettek volna egyféle kompromisszumos megoldásra, elkerülendő egy politikailag nehéz, költséges és véres beavatkozást. A forradalom magyar vezetői, akik a szovjetekkel tárgyalhattak volna, azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy engedményeket tegyenek. Nem voltak a forradalom vezetői, hanem csak követői. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kivül a népi demokráciák, a jugoszlávok és a kinaiak szerepét sem, akik méltán féltek egy “dominó hatás” lehetőségétől.

A másik sokat vitatott tényező a szuezi angol-francia-izraeli beavatkozás hatása a magyar eseményekre. Ma már ismert, hogy egy ilyen támadást már hónapokkal azelőtt előkészítettek. A gond az amerikai és a szovjet reakció eshetősége volt. Október végén azonban mind a két probléma megoldottnak látszott. Az amerikaiak a választások előtt egy héttel aligha kezdhettek nagyszabású akcióba. A szovjet pedig nyakig el volt foglalva Magyarországon. Úgy tünt, hogy szabad az út. Valóban szabad is volt, sajnos egyenesen Budapestre.

Papp László



comments powered by Disqus