Madarász Géza: Ötvenhatos pillanatképek
Szives engedelmetekkel én is be szeretnék állni az emlékezők táborába.
Az EMLÉK egész éven át, elfeledve, ott nyugszik ifjúságom boldog-békés idejének temetőjében. A tömeg-emlékezés hullámai csak októberben kavarják fel a sírt és támasztják fel az EMLÉKET. Ilyenkor elvonulok a sarokba, s miközben mélázva csavargom múltam pesti sikátoraiban, simogatva lapozom a hajdani személyi igazolványom, melynek rózsaszin lapjairól huncutúl vigyorognak rám a kicsit kopott szavak: Foglalkozása: Vállalati figuráns, Szakképzettsége: figuráns; majd az igazolvány 23. oldalán: Alkalmaztatási minősége: szakaltiszt, mely végzetes szó, 56 Corvin közében, majdnem az életembe került.
Tavaly is, mint mindig, november közepén, egy-két könnycsepp kiséretében vissza temettem a Személyim ládám aljára, oda a katona könyvem mellé, mely szerint: csapat szolgálatra alkalmatlan-nak találtattam.
Ez az év azonban más mint a többi. Már jó pár hónapja, nap mint nap jönnek az “ötvenes” tervek, javaslatok, a visszaemlékezések, emlékiratok, kormányi-egyesületi-bajtársi és egyházi jelvények, oklevelek és elismervények osztogatása, és persze a tudományos boncleletek és tanulmányok publikálása, a pufajkás milliomosok nagy mulatságára. Engem is elkapott a láz és egyre gyakrabban osonok a sarokba a személyimmel, a katonakönyvemmel, és a Dudásról és a rólam, a Szabad Nép nyomdájában készült filmriport képeivel, -és megint --- emlékezem.
1954-et írtak. Én boldogan róttam Budapest utcáit (épp szabadlábon voltam), élvezvén a relatív szabadságot és alkalomadtán, fricskázván a kommunista heftit. Rokoni protekcióval ideiglenes striguláns lettem, mivel mint “priuszos előéletü” állandó foglalkozást csak bányában vagy épitkezésen válalhattam volna. Viszont a törvény megengedte egyes vállalatoknak, hogy idény munkákra felvehetnek ideiglenes munkaerőt, de “folytonos alkalmazásban” egyszerre csak három napra. Mivel a munka kellemes volt, a társaság remek, és a fizetés tűrhető, nagy lelekesedéssel beálltam három napokra strigulánsnak. A negyedik napokat pedig rendszerint keresettoldásra használtam. Pláne télen amikor hó esett, mert akkor, a Budapesti Köztisztasági Vállalat megbízásából, lapátoltam, illetve talicskáztam a belváros legelegánsabb utcáiról a szűzen esett havat. Nyáron is mindig adódott ez meg az, igy nem haltam éhen. A strigulálás abból állt, hogy a vállalat kiküldött egy csoport deklasszált aggastyánt (és engem) különböző forgalmi gócpontokhoz, ahol sasszemekkel számoltuk a forgalmat, és az eredményt hűségesen striguláztuk be nyomtatványunk megfelelő rubrikáiba. Egy bicikli, egy strigula. Egy lovaskocsi, egy strigula. Egy teherautó, egy strigula. Persze tavasszal vagy nyáron, amikor néha a Szép Ilonka vagy hasonló kerthelyiséggel rendelkező intézmény szomszédságában dolgoztunk, a kerthelyiségek asztala mellől striguláztunk, mig én a KuK ÉS a Magyar Királyi hadsereg agg tisztjeinek vicc- és anekdótavetélykedésén kacagtam.
Történt azután, hogy Sztálin József, kommunista császár rendeletet adott ki, hogy az egész kommunista földet írják össze. Magyarországon, ez az első összeírás Rákosi Mátyás helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. Én is.
A budapesti rendőrség e célból felhozott sok megbízható, írástudó falusi kislányt Pestre, akik a honpolgárok által prezentált okmányok és állítások alapján kitöltötték a kalászos címerrel díszített, fényképes, Magyar Népköztársaság Személyi Igazolványát. Én, nemsokkal az összeirás kezdete után hallottam egy mondát, mely szerint az 5. kerületi rendőrkapitányságának egyik kislánya vitába elegyedett egy koros osztályidegennel, aki pofátlanúl állította, hogy ő a Nádor utcában és nem pedig a NáNdor utcában lakik. “Elvtársam, ilyen név, hogy Nádor nincs,” kötötte a kislány a Nándort a karóhoz. “De mondom, hogy a Nádor az nem név, hanem foglalkozás” konokoskodott a kálvinista osztályellenség. Végülis az egyik hadnagy jött és döntött.
Miközben sorban álltam a XI. kerületi kapitányáson, fülembe csengett a fenti monda, és amikor odálltam Nógrád megye szülötte elé, a büszkeségtől daggdó mellkassal és a lehető legöndutosabb arckifejezéssel közöltem a kislánnyal, hogy nemcsak a foglalkozásom figuráns, hanem a szakmai oklevelemet, hazánk bölcs vezére, maga Rákosi elvtárs nyújtotta át. És amikor a megilletődött kislányt halkan kijavítottam, hogy nem figuránCS vagyok, hanem figuráNS, kissé pirulva ugyan, de szó nékül töltött ki egy helyesbitett Személyit. Kifelé menve azon tűnödtem, vajon rájön-e a kislány, hogy a figuráns az egy mérnöki segédmunkás, és ha rájön, velem mi lesz? De vállat rántva siettem el és mentem figuránskodni és havat hányni. Majd amikor a vállalat mindenféle csábitó igéretekkel fűzött, hogy vállaljak állandó munkát mint szakaltiszt, kötélnek álltam. Tette a vállalat ajánlatát azért, mert a figuránsok nagy többsége két haborút szolgált, katonatiszt volt (egykori vállalatvezetönk állítólag azt állította, hogy amikor majd Gábriel megfújja Jerikó trombitáját, vállalatunk lesz az egyetlen, ahol az alkalmazottak vigyázzba kapják magukat.) Kiszálláson ezen tisztek engem tegezve és “kedves öcsémnek” titulálva vettek rá, hogy bár szakaltiszt voltam míg ők ideiglenes figuránsok, irtsam helyettük is a mérnöki felméréseket gátló fákat és bozótot. És én, a hajdani bakatojás és sznob, megtiszteltetésnek vettem a bizalmat és vidáman irtottam. A vállalat elintézte a minisztériumban, hogy felvehessenek hivatalos fullajtárnak, illetve szakaltisztnek, a személyzetis beírta a Személyim 23. oldalára, hogy állandó alkalmazásban vagyok, míg a raktáros ünnepélyes keretek között átnyujtotta a vállalati gumicsizmát és viharkabátot, elöl az alsó sarokban nagy fekete pecséttel hirdetvén, hogy e kabát a KPM tulajdona. Mondanom sem kell, én voltam a Jani. Végre legalitást nyertem a szocialista világban, és ha kedvem szottyant pimaszúl szembe nézhettem az engem gyakran igazoltató “hatósággal.” És sok hatóság megilletődve szakképzettségemtől és foglalkozásomtól, szokás szerint nem háborgatott egy millió keresztkérdéssel, hanem azonnal, szó nélkül, utamra engedett.
Jött azután 56. A lövöldözés hallatán, valaki tanácsára, gyorsan a Corvin köz felé haladtam, KPMes viharkabátomban, fegyverszerzés céljából. Haladtam haladtam, mig egyszer csak rám kiálltott egy, a Corvin közből jövő, korombeli fegyveres ifi.
“Igazolja magát !” fogta rám a puskát. És én, fölényes mosolyal, igazoltam. Ő lapozott, majd miután áttekintette a 23. oldalt, “Na te rohadt ÁVÓS, most lebuktál!” csatakiálltással zsebre tette igazolványom és bekisért a Corvin moziba. Ott akorra már majdnem telt ház volt, az ülésekben külömböző korú, nemű és öltözékű megszeppent tömeg, mig a sorok között szintén külömböző korú, fenyegető arckifejezésü, fegyveres férfiak és nők, fiúk és lányok. Innen-onnan hangos és félhalk tiltakozásoktól zúgott a terem, ami engem is azonnali, igen hangos tiltakozásra buzdított. Mindhiába. Az ifjoncon láttam, meg van győződve: cápát fogott. Végre mondja a fickó: “nem vagy valami okos AVÓS. El kellett volna dobni a Személyi Igazolványod és akkor esetleg elhinném a hazugságaid. De lebuktál, komám, és majd most falhoz állitunk. Addig pedig fogd be a pofád, mert itt mindjárt lelőlek,” és kihúzta magát a mellette álló fegyveres kislány előtt. Mivel kissé vérben forrgot a szeme, számat befogtam, és azt próbáltam kisütni, hogy vajon ebből a csávából hol a kiút? Szerencsémre pont abban a pillanatban bejött egy néhány húsz éven felüli férfi, oldalukon pisztolytáska, akiknek jöttére csend lett. Az elöl haladó birgerli csizmás, bajuszos férfi (Pongrátz ?) közölte velünk, hogy mindannyian gyanusítottak vagyunk, és aki bűnösnek bizonyul, azt kivégzik, a többiek beállhatnak szabadságharcosnak.
Ez mán komoly, szeppentem meg mégjobban, és nem törődve az engem őrző fegyveres fickóval, hirtelen felugrottam és odamentem a csizmáshoz. Ő meghökkent, és mielőtt felocsudhatott volna, gyorsan elhadartam, hogy itt tévedés történt. Az antikommunisták szobrát rólam mintázták, és fogalmam sincs, hogy mi ütött abba a fickóba, aki engem letartóztatott. Én azért jöttem, hogy puskát kérjek és beálljak a harcosok közé.
“Ez mind hazugság” csendült fel a hátam megett a fegyveres fickó. “Ne higyj neki, parancsnok. Nézd meg a Személyi igazolványát” és átnyujtotta a dokumentumom.
A bajuszos figyelmesen olvasni kezdett.
“Nézd meg a foglalkozását” - sürgette a fickó, és ő nézte.
“Látom,” “ mondta a bajusz. “Nem mond semmit”
“dehogy nem! Nem látod? SZAK ALTISZT! vagyis ávós” mondta diadalmasan a Pestre jött falusi fiú.
Minden csodálatom – még ma is – a birgerlisé, aki arcrebbenés nélkül, türelmesen és a legkomolyabban megmagyarázta a falusi fiúnak, hogy a szakaltiszt, az egy iroda mindenes. A fiú elpirult, eltűnt a tőmegben, míg a birgerlis egy ujonnan érkezetthez fordúlt.
“Megtámadtuk a Pártházat, kéne utánpótlás,” - mondta az érkezett.
A birgerlis akkor rám mutatott, mondta az érkezettnek adjon nekem fegyvert, lőszert és vigyen engem is és az épületben lézengökből varbuvált utánpótlással a Köztársaság térre.
És lőn.
Kaptam puskát meg két zsebre való golyóbist hozzá, és sokadmagammal elsiettünk. Ahogy, bátorítva a járókelők által, lelkesen siettünk, jött velünk szemben egy pap. Reverendában. Én hirtelen, önkénytelenül eléje léptem, és kértem, “Atyám kérem áldjon meg”. A meghökkent pap bácsi meghatódva tette fejemre kezét és megáldott. Mire, úgy emlékszem, még legalább egy másik sietős puskás kért áldást, de az is lehet, hogy több. Már nem emlékszem pontosan, mert én siettem hogy áldott állapotomban menjek, és öljem meg Isten több más teremtményét, illetve az ördög táborában harcoló felebarátaimat, amint tette azt milliónyi elődöm, milliónyi Köztársaság téren. Vagy épp a Don kanyarban.
Mikor azután órákkal később vége lett a csetepaténak,elhulltak a védők és az árokásó gépek elkezdték felásni a macskaköveket, keresvén földalatti börtönt, én leléptem. Amint mentem visszafele, az egyik mellékutcában egy teherautó körüli tömegbe botlottam . Ahogy láttam, egy atyámfia az autó tetejéről próbált krumplit osztogatni a tolongó, főleg asszonyokból álló, kiabáló tömegnek. Én, lévén minden lében kanál, utolsó három vagy négy golyóbisomat a levegőbe lőve, üres puskámat fenyegetően lóbálva, sorba állasra kényszeritettem a tömeget. A tömeg megrettenve nézett a lövöldöző őrültre - és sorba állt. A krumplit osztogató viszont szalutált nekem, majd megkönnyebülve osztotta a vidékről hozott javakat. Én ácsorogtam még egy darabig, visszautasítva a felkínált krumplit, nem tudván mit kezdjek vele. Ácsorgásom közben azután egyszercsak rám köszönt egy munkatársnőm és a mamája. Miután elmondtam neki mit csinálok ott, követelte, hogy engedjem a sor elejére, mert már fogyóban a krumpli. Én mondtam neki hogy nem tehetem, és javasoltam, álljon a sor végére. Munkatársnőm mérgesen motyogot valami nem hizelgőt az orra alatt, és ment. A mamájával. Ö volt a harmadik ismerősöm aki fegyveres körülmények között rám ismert, ami egyik nyomós oka volt későbbi bécsi utamnak. Mikor azután elfogyot a krumpli, továbbálltam, de nem vissza a Corvin közbe, hanem beálltam a Szabad Nép épületében lévők közé. Pár nappal késbőbb azután kaptam karszalagot és nemzetőr igazolványt. A Személyi Igazolványomat nem mutogattam többet, hanem eltettem emlékbe, míg a karszalagot és nemzetőr igazolványt még 57 ben odaajándékoztam a West Point múzeumának. madarászgéza