Regisztrálás
English
Éltető Lajos: Tábory Maxim: Tűzfény – Firelight
Közölte:Éltető Lajos | Időpont: September 4, 2011, 8:14 pmTéma:Egyéb | 318 olvasás
Tábory Maxim költő új kötetével ajándékozta meg a 2011-es ITT-OTT találkozó részvevőit.
Réges régen, amikor még fiatal volt az MBK s az ITT-OTT, és fiatalabbak voltunk mi is, hozzánk szegődött a költő, Tábory Maxim, aki nemrég Tűzfény címen adott ki, szép kis kötetben, egy tekintélyes gyűjteményt verseiből, melynek példányaival megajándékozta a 2011-es MBK táborozás részvevőit. Köszönet neki érte.
Maxim ismert arról, hogy nem szeret magáról írni: vallja, hogy a versei a mondanivalók, ne zavarja azokat a szerző életrajza. Ez az irodalomkritikának egyik kedvelt módszere; egy másik az, hogy az életrajz ismerete nélkül nem lehet teljes a műről alkotott kép. Mindkét nézetben van igazság, bár talán jobb lenne Maximnak a kettő közüli választást a kritikusra bízni.
Ám ebből a gyűjteményből megismerhetjük, úgymond, a költő lelkét, melyet feltárni Tábory Maxim célja, szándéka. Ez pedig többet elárul őróla, mint bármilyen életrajz.
Ifjúsági verseivel nyílik a kötet, melyek közül „A szép szerelmese” című a nyitány, melyet Tóth Árpád emlékezetének dedikált. Mivel dátumot nem tüntet fel, nem tudni, valóban ifjúkorában írta-e, vagy a múltba visszavetített reflexió. De hadd álljon itt, mert szép, és mert költői programot is jelent:
Egy új versíró jön.
Épp oly kicsi mint a többi fiatal
kikben lelkes tüzek égnek,
de ő talán búsabb szerelmese a Szépnek.
Egy távoli csillagos világ vonzza. Vágyódik az ég
csodái iránt. Költők között még nem nem találta meg
helyét.
Ki akar válni a mindennapi szürkeségből,
húzza fényét a nagy Fénykör,
gyötört lelkekből feltör
megannyi könnyes kín, vágy-álom és szomorú
ima, de míg ifjú arcát nem szántja be redő,
övezni fogja majd fejét egy finoman rezegő
ember-szemmel láthatatlan sugárkoszorú.
Különlegessége a kötetnek, hogy a versek angol fordításban is megjelennek a magyar szöveg alatt vagy mellett, részben Tábory Maxim, részben más neves műfordító tollából, mint amilyen pl. a magyar körökben híres Watson Kirkconnell. Maxim verseskötete olaszul is kijött ez év elején. Nem akarja kevesebbel mint a világirodalommal beérni, hogy neve „kiváljon a mindennapi szürkeségből.”
A „mindennapi szürkeségből”, ebből a mindannyiunkat elnyelő, eltakaró ködből kiválni, szubjektív létezésünket megőrizni a végtelenben, küzdés az élet legfájóbb félelme ellen, megbirkózás a legtitokzatosabb kérdéssel: Mi célja van életünknek? A költő érzi ezt a fájdalmat legjobban, tűnődése azonban számára válasz és megváltás helyett sokszor csak nagyobb szenvedést, világfáradtságot szül.
„Köd a tavon” című verse, mellyel hajdan az ITT-OTT verspályázatát megnyerte, rávilágít erre az érzésre:
A dokk mögött
Lassan, baljós szeszéllyel
sűrű ködök
ömlenek szerteszéjjel
a tavon.
Én hallgatom
hallgatagon
a tó bús dalát.
A pára elfedi a túlsó
partokat…
Míg mi viseljük az élet cifra rongyát,
az Odaát mint egy Rorschach-folt borong át
és reszketve találgatjuk, hogy a Lesz mit
tartogat.
Bámulunk a látcsőbe bután,
de a pára sűrű.
Kapkodunk elméletek után.
Hasztalan.
Röntgennel akarjuk
képpé formálni a képtelent,
halálos gamma sugarakkal
próbáljuk életre kelteni
a halált,
végtelen kereső szemekkel
vakon meredünk a semmibe,
fogcsikorgató daccal
hajhásszuk magunkat
mindenkiben,
életre éhes szájjal
harapjuk a végtelent!
Én velük szenvedek,
Mert Bennem
Bennük vannak.
Mi lesz a sorsa
magános magamnak?
Ádáz erővel
agyamba vájnék,
hogy ujjaimmal
föltúrjam
az elemezhetetlen
megoldást.
Fölmutatnám nektek
kitépett szívem
és a tóba önteném tartalmát,
verdeső véres vágyakat,
hogy belőle égnek
emelkedő pára
eloszlassa a Ködöt.
Egyetlen sugár sem szűrődik át.
Mert minden hiába, torkomban sírás fojtogat…
A tó felett
szelíd, békítő alkonyat
öleli
imára
lelkemet.
Míg borongok
a mára,
a múló óra
eltemet.
Ez a szimbolikus-lírai hang Tábory Maxim költészetét végig kísérő jellemzője. Aki így érez és ír, az előbb-utóbb eljut a vallási ihletésig, az istenkereséshez. Ez Maximnál először gyermekkori emlékekhez kötődik: „Én Istenem, jó Istenem,” idézi a gyermeki altatóima sorait, Istent Istenkémnek szólítja (amit az egyébként jó fordítás My Own God-ja sehogy sem ad vissza). De Istent nem találja meg az egyedül, magára maradt ember, hiába fohászkodik így:
Egyedül. Újra imádkozom.
Uram, elhagyott Istenem, ne vedd el, ne vedd el
Lázasan vemhes vágyamat,
S az emléket, mi megmaradt,
Ó hagyd meg nekem;
Hogyha kínoz a bánat
Tudjam még mondani gyermeki imámat:
Eljött már, eljött már, eljött már a reggel,
Hozzád fordulunk mi tiszta kis szivekkel …
A költő elveszítette mindenét, mindenkiét – hazáját, szüleit, édestestvérét, legújabban szeretett nejét, munkatársát és ihletőjét, Jeant.
A magányos, búskomor költő az egy-világ vallásában, a hinduizmusban is keres vigaszt, ahol Szaraszwati, a tudás, a zene és a képzőművészetek istennője trónol, ahol
– lélek a lélekkel egyesül
–
a Dimenziók bimbói
bontakoznak Belül
és szirmokba borul
a Mindenség Virága…
Bár mi sem illik kevésbé a halk szavú Tábory Maxim versei mellé mint Petőfi lázongó, forradalmi lírája, engem a folytonos hivatkozása a fényre, tűzre mégis Petőfinek a Bibliából merített egyik versszakára emlékeztet:
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Újabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
[A XIX. század költői]
A békét hirdető Maxim azonban más lantot penget:
Dalunktól zeng az űr, a semmiség.
Valóra válik mindnyájunk Álma.
A Fény szemünkben, szívünkben is ég…
Belevilágít az éjszakába.
A költő feladata: szeméből fényt szórni a sötétségbe, szívéből meleget sugározni a fagyba. Úgy érzem, ebben megtalálta Maxim élete célját, példát adott vele nekünk is, mert ha van bennünk szeretet, mi is költőkké válunk.
