Hiába ólálkodott a fejtések mögött a halál, hiába maradtunk napról-napra kevesebben, Kobilárcsik Frici, a hosszújáratú kapitány, tartotta magát.
– No, majd épp most örvendeztetem meg őket, amikor már eddig kibírtam. Meg különben is, mi lenne a hajómmal? A lányokkal? Igaz-é Bill?.
Annakidején a Magyar Általános Hitelbank budapesti központjában kezdtem meg az irodai tevékenységemet. A sikeres bankvizsga után, hogy elviselhetően beszéltem-írtam németül és franciául, a nemzetközi osztályon. Emlékeim szerint volt az asztalomon egy írógép, amellyel mindkét idegen nyelven hibátlanul lehetett levelezni. De nem magyarul. Hiányzott az í, ú és az ű. Az osztályról nem mehetett ki hibás magyar nyelvű levél, ami azt jelentette, hogy kézzel kellett a hiányzó ékezeteket felrakni. Ha nem raktuk fel, az igazgatónk visszaadta a levelet.
Különben nem emlékszem, hogy ez a néhány hiányos betű különösebb problémát jelentett volna. A nagyar nyelvű levelek a hiányos ékezetek ellenére is megérkeztek a címzettekhez.
Nekem sem jelentett ez a tény különösebb problémát mindaddig, amíg nem szaladtam neki a forradalom után a világnak és meg sem álltam Párizsig. Itt ütközött ki belőlem a csökönyös magyar és igyekeztem szerezni egy olyan írógépet, amelyikkel hibátlan magyarsággal lehetett írni. Találtam is egyet. Ám hiányzott róla a hosszú í betű. Jóllehet, megígérték, hogy a teljes magyar ábécével szállítják a nem is olcsó masinát. Panaszkodtam. Ki is jött az irodánkba egy szakember, aki nagyon határozottan állította, a teljes magyar betűkkel, ékezetekkel szállították le az írógépet. És én olyan betűt kérek tőlük számon, ami nincs. Azután megmutattam neki egy nyomtatott magyar szöveget. Leforrázva ment el, ám másnap hozta az í-betűs írógép kart. Így azután hibátlan leveleket tudtam írni.
Ezt az írógépet Párizsban hagytam és New Yorkban átalakítattam egy masinát, amivel akármelyik betűre rakhattam ékezetet. Ez az írógép betörés áldozata lett. Nórikának adtam kölcsön, akihez betörtek és egyéb holmijaival együtt ellopták. Még a télikabátját is.
Nagy örömömre szolgált, amikor megtudtam, az IBM-nek Budapesten is van egy lerakata és az akkor újdonságnak számító gömbfejes írógépüket árulják. Több, mint ezer dollárba került, ám menten rendeltem egyet. Ahogy megérkezett, szomorúan tapasztaltam, nem lehet vele hibátlan magyar szöveget írni. Ékezetek hiányoztak, a betűk helytelenül voltak felrakva.
Írtam az IBM budapesti képviselőjének. Levelemre érkezett is válasz. A vezető hölgy nem különösebb barátságú levelében közölte velem, nincs nekik semmiféle panaszuk, az IBM-mel. Nyilván jól érezte magát egy amerikai vállalatt képviselőjeként.
Gondoltam, a magyar Külkereskedelmi Vállalat, talán segíthet. Írtam nekik is. Jött is válasz.
Nemigen értették, mit akarok, nekik sincs semmi problémájuk az IBM masinákkal.
Megdühödtem. Meg is eresztettem egy ajánlott levelet magának a külkereskedelmi miniszternek, amelyben feljelentettem a budapesti IBM vezetőjét, hogy a nehezen megszerezhető külföldi valutát nem megfelelő amerikai gyártmányú írógépek vásárlására költik. Jött válasz, intézkednek.
Azuttán vagy két hét múlva megjelent nálunk San Bernardinóban egy elegáns öltözetű úr és közölte, az IBM központjából jött és meg szeretné velem tárgyalni a magyar billentyűzetű írógépük problémáját. Közölte azt is, Budapest megtagadta az írógépeik átvételét, mert a billentyűzete nem felel meg a magyar nyelv követelményeinek.
Hogy ne feledjem, ez az úr a világon semmit sem tudott a magyar nyelvről.
Ez nem akadályozta meg abban, hogy a nagy ebédlőasztalunkon nagy barátságban ne tervezzük meg az akkor már a Wheelwriter írógépük új klaviatúráját. Nagyon megköszönte a közreműködésemet.
A gyorsan összeütött ebédet is.
Talán egy hónap múltán, amikor már az IBM masinánkkal vídáman írtam a világmegváltó soraimat, a budapesti IBM vezetőnőjétől kaptam egy levelet, hogy sikerült elintézniük az írógéppel kacsolatos problémát.
Mert ilyenek vagyunk.
Harmadik rész: Romok az út mentén
A teherautó fokozatosan gyorsult, majd felvette az országúti tempót. Nem tudom mennyi ideig utaztunk, de a hüvös reggeli levegő is felmelegedett, a nap is a zeniten pihent, mikorra megérkeztünk egy nagy városba. – Debrecen – mondta anyám. Megálltunk egy nagy széles téren, nem messzire a Nagytemplomtól, de itt nem sokáig időztünk. A katonák bementek egy sarki vendéglőbe, s mi a teherautón majszoltuk amit magunkkal hoztunk.
Innen utunk már a síkságon vezetett. Szolnok volt a legközelebbi megállóhely, ahol búcsút vettünk a kalandos teherautótól. A szomszédasszony Pestre igyekezett, ő elment a Bécs felé tartó katonákkal.
"... Már egy órája is lehetett, ... hogy a teherautó kigördült Szatmarnémeti utolsó házai közül..."
Második rész: A robogó gulya
"...apánk tudatta a családdal, hogy Miska hadnagy megy Bécsbe teherautóval. Az is felötlött, hogy elvisznek személyeket, akik arrafelé igyekeznek, ha akarjuk, bennünket is..."
Első rész: A hegyi kaland
Amikor, hozzánk beköltözött, az időjárás már kezdett télbe fordulni. Innen is adódott a neve: “Téli Vaszil”.
Szintén magas, orosz tiszt volt – de csak magas voltában hasonlitott a Nyári Vaszil-ra. Lehetett vagy 190 cm. Ez tiszt volt, hadnagy, s fiatal, szőkés, talán a huszas éveinek első felében járhatott. Sűrűn bejárt a ház általunk lakott részébe, mert anyánk is gyakran invitálta, s apám orosz tudása is segitett az emberi közelséget felállitani. Kedves, szeretetreméltó embernek ismertük meg. Egy idő után szüleimet csaknem szülőként tisztelte és szerette meg. Azt hiszem tizennyolc éves növérem tetszett neki, de soha másként nem közelitett hozzá, mint emberi tisztelettel.
Napokon belül mások jöttek az utcába. Hozzánk egy két méter körüli, erősnek kinéző embert, Vaszilt szállásoltak. Apámnál csaknem egy fejjel lehetett magasabb, egyik kezébe belepasszolt kettő az enyémből. Őrmester volt, középkorú, s ennek megfelelően nagyhangú, de hamar megszeretett bennünket.
...a szovjet katonai egységek nagyrésze privát házaknál lett elszállásolva, éppúgy, mint egy évvel azelőtt még a német egységek...
Egy hüséges ló története - embereket próbáló időkben…
Kedves Béla, egylovas korszakomat juttattad eszembe. Kassán voltam egy tüzszerésztiszti tanfolyamon. Egykori társaim zöme pedig valahol az orosz sztyeppen védték a hazát.
Egyféle trükkel maradhattam Kassán, ám csakhamar rájöttek, hogy tévedésböl vezényeltek az alakulathoz. Igy nem kellett részt vennem az előadásokon, gyakorlatokon. Lógtam ujdonsült zászlósként a kaszárnyában mindaddig, amíg Kovács kapitány rá nem jött, hogy nem csinálok semmit. Berendelt a parancsnokságra és közölte velem, hogy holnaptól én leszek az összekötö az Aranyidára kihelyezett alakulathoz. Pár kilométerre a szlovák határtól.