Én nem mehetek el innen soha-sehova,
nekem nincs útlevelem
nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom,
millió sárbaragadt paraszt a szomszédom,
ezeknek a sorsa az enyém, s az is marad örökre.

Nekem csak térkép a nagyvilág,
talán sohase látom Párizst, Rómát,
sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld,
és zöld marad a szibériai szteppe.

Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
„adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot.”
Én megtaláltam azt a pontot, legalább is önmagam számára.
Ez a föld az amelyen élünk:
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
és a zöldelő dombok földje: Magyarország,
s a tízmillió magyar, aki benne él.
Hogy szép-e a mi hazánk, szebb-e mint másoké,
nem tudom, nem is keresem:
hogy fegyverrel hóditottuk, vagy munkával szereztük,
beköltöztünk-e, vagy földből nőttünk:
mindegy ma már - egyek vagyunk vele.
Napunk közös a többiekkel, de a mi csiráinkat is felébreszti,
a felhők elszállnak felettünk, de esőjüktöl a mi füveink is nőnek:
a másoké szép és gazdag földjét én hát nem irigylem.

Erőtlen téli nap
korán estébe vált,
pocskos havat fröccsent
még oldalt a kocsikerék,
feketék lettek tőle a fák.

Öngyilkoló lehangoltság,
önsajnálás közepette
vezettem félországon át
merev útra
meredő szemekkel,
félig ereszkedett pillák
alól reflektorozták szemeim az utat,
mértem az uti hajtás versenyét:
a tű reszkető s­ebességet mutat.

Mint csalódott autostoppolók
a sötétségbe tűntek,
maradtak el, fenyegetőn
intettek utánam a fák,

megannyi várakozó történet, dráma,
mely mellett érzéketlenül
rohanunk el
életünk során,
robogta kocsim az utat...

András érezte, hogy baj van. A játszótér egyszer csak határtalanná lett.

Karóval jöttél, nem virággal,
fel­eseltél a másvilággal,
aranyat ígértél nagy zsákkal­
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(így van rád, akinek van, gondja,)
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

­

­Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
­hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
­füttyöm csibészes: én is feljutok!­ ­

...visszasziszegek a szélnek...

Hóbuckák közt surrog a szél
megsuhant fát, bokrot, házat,
megrázza a havas ágat,
hóbatúr majd csendben alél.
Hirtelenül talpra szökken
megsereg a kis gödrökben,
havas földről felugorva
ablakomat fújja, nyomja.
Ablaküvegem már reccsen,
lábam támaszt, tartom innen,
makacs farkasszemet nézek,
visszasziszegek a szélnek.­
De ő csak szemembe nevet,
élvezi kétséges arcom,
mely kiad áruló jelet,
sok benső félelmemet,
sok bizonytalan harcom.

Utána meg tovasuhan,
hogy valahol más faluban,
más valakit, amint engem,
alaposan megijesszen.

Ajánlom sorstársaimnak!

Valami nem stimmel!
Hangokat hallok a lakásban!
Akkor, amikor egyedül vagyok!
Síró, rimánkodó hanglejtéssel kántálnak valamit, de nem értem.
Valaminő csábítgató felhangot is felfedezni vélek benne.
Ufo-k nem lehetnek, erről Alie Neetah biztosított!
Azok nem szaroznának. Elvinnének és kész!
De akkor mi a nyű lehet?
Öregszem. Egyre hülyébb leszek. Hallucinálnék?
Nem!
Most is hallom, hoppá, most tisztán hallom a konyhából:
- Gábor bácsi, ide, ide…..
Berongyolok a konyhába, amennyire a köszvényem engedi és fülelek!
- Erre, erre...- szól a csábos hang, tegyél jót velünk…..
Esküszöm ma még egy füves cigit se szívtam, és a tizenöt tablettám hétszáznyolcvankilenc mellékhatása sem okozhat ilyesmit….
Lehet, hogy bediliztem.
Mereven bámulok előre.
A hangok, most már bizton állítom, a süteményes doboz irányából jönnek…..
Ledermedt testemet az édesség irányába mozgatom.
Óvatosan felnyitom a tetejét.
Elemi erővel tör ki a jajgatás:
- Gábor bácsi egyél meg minket, különben megesz minket a penész!….
- Édeskéim, nyögöm ki halkan, nekem fogyókúráznom kell!
Minden eddiginél erősebben szakad fel belőlük a keserűség.
Én ott állok, Shakespeare Omlettjének monológja csendül a fülemben:
- Enni vagy nem enni, ez itt a kérdés……………….

Aranyat mosok. Legalábis szeretnék. Közép-Kaliforniában, Coloma város mentén lévő American River déli ágában térdig állok az elég hűvös vízben. Kezemben egy jókora, mintegy negyven centiméter átmérőjű, lapos - talán palacsintasütőnek is alkalmas - vastál, amit időnként a folyóba merítek úgy, hogy a hordalékból jónéhány maroknyi az edényben maradjon; homok, kisebb-nagyobb kavics. Az edényt ügyesen körbeforgatom és így tartalma a szélén visszacsurog a vízbe. De vigyázok arra, hogy ne az egész, az arany mosótál alján maradjon vissza valamennyi. Ebben a maradékban kellene lennie az aranyszemcsének, netán éppen egy aranyrögnek, ha szerencsém volna. De nincs. Ami visszamaradt, közönséges homok. Szomszédom, rövidszoknyájú fiatal nő, csúfondárosan szól rám: "Rossz irányba forgatta a tálat, jobbról balra kellett volna!" Újra merítem a tálat és most szót fogadva, a másik irányba lötyögtetem ki az alján maradt hordalékot. Ezuttal sincs szerencsém, egy szemernyi arany sincs a tálban.

Már a második februárt értük meg a recski kényszermunkatáborban. Nem esett a hó, nem fútt az északi szél, de dideregtünk a hidegtől. Meg éhesebbek voltunk, mint esztendeje. Meg fásultabbak is. Kivert barmokként sorakoztunk a barakkok előtt, hogy felhörpintsük a hideg, kávénak csúfolt löttyöt. Volt, aki elmajszolta a tegnapról megzsugorgatott kenyerét.

A tonnányi rönk tompa zuhanással esett a többi mellé. A vége felcsapódott és hideg, fagyos göröngyöket vert az emberek arcába, akik a tehertől megkönnyebbülve egyengették derekukat, nyújtogatták karjukat. Vagy húszan lehettek. Mind szürke, nyúzott, ólmos arcú emberek. Rongyosak, soványak, avítt csizmájukból lógott a szennyes kapcarongy.