Egy angol újságíró, Duncan Shiels, a nyolcvanas évek közepén párizsi állását feladva érkezett Magyarországra, hogy közelből tanulmányozza egy halódó rendszer utolsó éveit. Rábukkant egy olyan családtörténetre, amely mint a cseppben a tengert, magában foglalja az egész magyar történelmet. Tizenöt év munkája eredményeként könyvet írt a székelyudvarhelyi Rajk család életéről.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Hölgyeim és Uraim!

Fiatalok, Cserkészek!

A 162 évvel ezelőtti Március 15-i magyarországi történelmi esemény emlékezésére és ünneplésére jöttünk össze. Nincs a magyar történelemnek ehhez hasonló eseménye, ami ennyi éven át is példaként áll előttünk.

Mindannyian ismerjük mi történt akkor. Mégis pár mondatban idézzük fel ezt: A XIX-ik század, az 1800 -as évek elejétől egy általános szabadság mozgalom jelentkezett Európában. 1848 februárjában Párisban kitört a forradalom és köztársaságot kiáltottak ki. Heteken belül megmozdult Bécs, München, Berlinés Pest-Buda is. 1848 március 3-án Kossuth hires pozsonyi parlamenti beszédében Magyarországnak alkotmányt követelt.  Március 11-én Irinyi József, a modern polgári magyar nemzet életkereteit 12 pontban fogalmazta meg.

Március 14-én V.Ferdinánd császár és király megigérte, hogy alkotmányt ad az örökös tartományoknak, és engedélyezi a teljes sajtószabadságot.

Március 15-én Pesten győzött a forradalom.  A márciusi fiatalok cenzúra nélkül kinyomtatták Petőfi Nemzeti Dal-át és a 12 pontot. Egyetlen nap alatt óriássá nőtt egy leírtnak hitt nemzet.

Álljunk meg ennél a szónál, hogy forradalom. Mennyit hallottuk ezt és milyen homlokegyenest ellenkező tartalmi töltettel. Akik éltek 1945 után Magyarországon tudják, hogy olyan ugynevezett forradalmat ünnepeltettek velünk, mely intézményesítette az erőszakot, jogtalanságot, semmivé téve mindent, ami érték, szent, ami tulajdon.

Vannak gyerekkori tapasztalatok, melyek egy életen át fel-felididéződnek az ember lelkében és meghatározó jelleggel bírnak személyisége fejlődésében.  Számomra ilyen volt az alábbi beszámolóban leírt vasárnap története, pontosan hatvanöt esztendeje.  Ma már kevesen emlékeznek rá:  az akkori felnőttek azóta eltávoztak közülünk, a gyerekek zömét pedig megkímélte a boldog feledés.

Gosztonyi Péter: A MAGYAR HONVÉDSÉG A MÁSODIK VILÁGHÁBORUBAN
110-111 oldal
Szakmailag lektorálta: Szabó Péter és Szakály Sándor
­Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992 –­

Két hétre rá, 1943 április 16-17-én Horthy, Hitler meghívására, a Salzburg melletti klessheimi kastélyban találkozott a német kancellárral és külügyminiszterével, Joachim Ribbentroppal. Hitler a kormányzót már ingerült hangulatban fogadta. Előzően Mussolini és Antonescu jártak nála: mindkettőjüket meg kellett győznie, hogy a szovjetek ellen okvetlenül folytatni kell a harcot. Békekötésről a Führer hallani sem akart. A Horthyval történt kétnapos tárgyalás eléggé feszült légkörben folyt le. A fennmaradt tárgyalási jegyzőkönyvek szerint főleg Ribbentropp volt az, aki Horthyval szemben aggressziven viselkedett. Kállayt vádolta, hogy kétkulacsos politikát folytat, hogy titkos küldöttei Ankarában tárgyalnak az angolszászokkal, és bár szóban szakadatlanul a zsidók ellen hadakozik, valójában védi őket, sőt több mint hetvenezer zsidó menekültet dédelget Magyarországon. Ezen kívül bizonyos helyeken azt hangoztatja, hogy a jövőben egyetlen magyar katonát és egyetlen ­fegyvert sem bocsát a német birodalom rendelkezésére. Hitler egyebek között kifogásolta a minimális magyar háborús erőfeszítéseket. Mint mondotta, a 2. magyar hadsereg doni veresége is azt bizonyítja, hogy a magyarok nem akarnak harcolni. ­

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában;-

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek;

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; -

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; -

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; -

ezerhétszázhárom,nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; -

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;-

és szombat:hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; -

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; -

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason -

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem - kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem - életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen;-

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

 

Papp László emlékezője a New York-i fiatalok emlékhangversenye alkalmából, 2009. október 23-án.

­(Magyarságkép a 20. században. Limes tudományos szemle, 2008.2. 147-154.)

Előzmények

­A földrajzi távolság és a két ország eltérő nagysága, politikai súlya következtében az Egyesült Államokban jórészt nem is beszélhetünk Magyarország-képről. A XIX. században viszont Amerika kisebb, Magyarország pedig jóval nagyobb volt, akkor a művelt rétegek kölcsönösen tudtak a másik országról. Az 1848/49-es magyar forradalom és főként a szabadságharc, majd Kossuth fél éves amerikai körútja óriási figyelmet és rokonszenvet keltett az Újvilágban. Ez csak lassan enyészett el, de a századfordulóra már nem a bátor, de tragikus sorsú magyarok képe volt a jellemző, hanem a szegény, angolul nem (sok esetben magyarul sem) tudó bevándorló, a „hunkie” jelképezte a magyarságot. Az I. világháború alatt, kivált Amerika hadbalépése után, a barbár és kegyetlen „hunok,” azaz a németek szövetségese még annak az elitnek a szemében is ellenszenvessé vált, amely a háború előtt a régi, kedvező képet őrizte a magyarokról. Theodore Roosevelt alaposabb, majd Wilson elnök felületes ismereteken alapuló rokonszenvét a háború elsöpörte. Ezzel együtt a béketárgyalásokon az amerikai szakértők a trianoninál jóval kedvezőbb, igazságosabb határokat javasoltak Magyarország számára.­[1­] ­

2004. febr. 18-i előadás - Történelmi Társulat, MTA

A „népi demokráciák” és a „hidegháború”

1941-ben születtem, és ugyan Budapest ostroma alatt súlyosan megbetegedtem, majd életem két harmadát egy kommunista diktatúrában ­éltem le, s ebből kifolyólag értek hátrányok, mégis szerencsésnek tartom magamat és egész nemzedékemet. Szüleink megszenvedték két elveszített világháborúnak és a történelmi haza megsemmisülésének minden következményét, sújtotta őket a gazdasági világválság, a nácizmus és/vagy a kommunizmus pedig irgalmatlanul meggyötörte őket - ha életben maradtak. Mi viszont a nyilas terrort és 1944/45 többi megpróbáltatásait még nem érzékeltük, a sztálinista diktatúrát ugyan már megtapasztaltuk, de a gyermek számára a borzalmak is könnyebben elviselhetők. Viszont 15 évesek voltunk az 1956-os forradalom idején, s aligha van közöttünk olyan, akinek azok a napok nem vésődtek volna be kitörülhetetlenül, fájdalmasan gyönyörű emlékként az emlékezetébe. A megtorlás így vagy úgy megérintett valamennyiünket, például egész osztályom el volt tiltva az egyetemi továbbtanulástól, de mi, Toldysok, egy olyan tanárt kaptunk, mint Antall József, és neki minden tanítványa hihetetlenül sokat köszönhet. A hatvanas évektől pedig -- ha visszaesésekkel is -- egyre jobban éltünk, egyre könnyebben utaztunk, egyre kevésbé féltünk, míg végre megértük az általunk azért mindig utált „rendszer” összeomlását. Néhányunknak megadatott, hogy ezt tevékenyen előmozdíthassuk. Az utolsó 15 év persze senki számára nem hozott felhőtlen boldogságot, de végre minden, vagy majdnem minden rajtunk, cselekedeteinken, döntéseinken múlik, nem pedig a hódító birodalmakon, Sztambul, Bécs, Berlin, vagy Moszkva akaratán.

Churchill brit miniszterelnök Anglia történelme legremekebb órájának nevezte, amikor 1940 nyarán a megnyert légicsatával megakadályozta Hitler tervezett partraszállását. 1848/49 és 1956 mellett Magyarországnak 1989 is legremekebb órái, legnagyobb teljesítményei közé tartozik.

­­

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja. ­

(Arany János: Civilizáció – 1877 körül)

Az 1878-as berlini kongresszus után, negyven évvel az I. világháborút lezáró békék aláírása előtt Arany János szinte megjósolta, ami az 1919-es párizsi békekonferencián történt. Ennek következtében ma kevés dolog van, amiben minden magyar, bárhol is él, bármilyen politikai eszméket is vall, úgy egyetért, mint a trianoni békeszerződés megítélésében: azt legsúlyosabb nemzeti tragédiánknak tartja. Külföldön azonban kevesen értik meg és érzik át, miért be nem hegedő seb a magyarság számára az 1920-as amputálás, miért érezzük ma is az elvesztett végtagokat. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ami a magyaroknak egy tragikus vereség, az igazságtalan, rossz és súlyos következményekkel járó béke legklasszikusabb esete, az szomszédjaink többsége szemében győzelem, sőt történelmi igazságtétel. Ezért fontos kötelességünk, hogy megértessük az egész világgal, elsősorban pedig szomszédjainkkal, hogy a II. világháború, térségünk náci, majd kommunista uralom alá kerülése nagymértékben írható az 1919/20-as békerendezés számlájára, a trianoni béke pedig – Eris almájának bizonyulva - korábban nem tapasztalt mélységű viszályok magját hintette el Közép-Európában. Ahogy Churchill oly találóan írta: „az egykori Habsburg-birodalmat alkotó népek és tartományok számára a függetlenség olyan kínszenvedéseket hozott, amelyeket a régi költők és teológusok csak az elkárhozottak számára tudtak elképzelni.”^­[1]